A feledhetetlen évszázad – apropó: Trianon!

„A demokrácia a kereszténységnek köszönheti létét.”
R. Schuman

Emberi léptékekkel mérve és pestiesen szólva száz év nem kevés idő. Egy évszázad! E távlatból visszaidézni a trianoni tragédia időszakát a jelen nemzedékek szemszögéből csak azért is érdekes, mert ez az ominózus évszázad az első világégést követően az emberiség és így a magyarság számára is felpörgött. Vannak vélemények, amelyek szerint a huszadik század ezerkilencszáztizennyolctól ezerkilencszáznyolcvankilencig tartott. (lásd John Lukacs). Van benne igazság, ha abból a szemszögből nézzük, hogy a reneszánsztól az ipari forradalmakig a társadalmak átalakulása szempontjából nem sok eget rengető esemény történik. A magyarság nézőpontjából groteszkül alakul a kép. Adva van a sokat visszasiratott, háború előtti „belle epoque”. Az akkori hazai köztudat a még ki nem hűlt millenniumi ünnepségek hatására is, kivéve a feleszmélő nemzetiségeket, nagyhatalomként aposztrofálja a hazáját. Ezt majd a versailles-i elszámolás idején fel is róják. Az akkor még jelentős gyarmatbirodalommal rendelkező Franciaország véleményét a győztesek cinizmusával fejti ki a Le Matin 1920. június 5-i száma. „Tegnap pontban fél ötkor igazságot szolgáltattak a versailles-i palotában. Az összegyűlt szövetségesek elérték, hogy Magyarország arány- és valóságérzéke visszatérjen. A történelem egy nagy rejtélye, hogyan uralkodhatott 5-6 millió magyar fél évszázadon keresztül 20 millió, más nemzetiséghez tartozó ember felett.” (Stephane Lauzanne: Le traité avec la Hongrie est signé) Nagyjából ezt a véleményt osztja többek között a magyar szellemi gyökerekkel rendelkező akkori kortárs, a horvát irodalom nagyja, Miroslav Krleža is. (A Glembayok) A megvezetett, mit sem sejtő átlagmagyar Szarajevó után állt be a sorba a „Megállj, kutya Szerbia…” és más irredenta indulók rigmusaira.

Trianon után: egy szétszakított nemzet újrakezdése

1920 után a magyarság önmagával határosan vagy valamelyik utódállam nemzetiségeként eszmélt. A megmaradt, döcögősen konszolidálódó anyaországon nagy szükség volt a Bethlen-, a Klebelsberg stb. gondolkodású egyénekre, ahogy a határon túl Kós Károlyra, az Erdélyi Helikonra, a pozsonyi Toldy-körre. Segítségül szolgált a Masaryk-Akadémia megalakulása is. (Ez 1 millió cseh koronát jelentett! Úgy látszik, hogy a kimagaslóan művelt Masaryk az Eduard Benešsel elkövetett lobbizó merényletüket követően közvetve valamelyest kompenzálni szerette volna a hirtelen létbizonytalanságba sodort felvidéki magyarságot.)

A keresztény egyház szerepe a magyarság viharos európai történelmében Vajk megkereszteltetése óta tagadhatatlan. Évszázadokon át összefonódva a kancelláriával meghatározza a királyság történelmi szerepét. Szent Istvántól a Dózsa-féle lázadáson és Bakócz Tamáson át Mohácsig. Vagy a hazai lutheri, illetve kálvini reformáción keresztül napjainkig. Bármi történt, ha nem is az eszmei méretekben, de megmaradtunk, és a létezésért küzdünk a jelenben is. Az államalapítástól küzdöttünk a németesítés veszélye ellen. A reformáció idején is a magyarság önvédelemből nyitottabb volt a francia gyökerű kálvinizmus, mint a lutheránus tanok iránt. Tartottunk a németesítéstől, és az inkább evangélikussá lett szlovákok még jobban a magyarosítástól.

Európa jövője és a keresztény örökség kérdése

Nekünk kijutott a második világháború utáni keresztényüldözésből is. A sokat szenvedett Mindszenty bíborosnak, Márton Áron püspöknek határon innen és határon túl számos keresztény és keresztyén lelki alteregója szenvedett a hitéért. A határon túliaknak gyakorta „csak” az egyház volt az egyetlen szellemi kapocs. Híd az anyanyelvhez. Híd a hátat fordítani kényszerült anyaország felé. A karhatalom elérte, hogy a romnak épülő, kivonuló szocializmus többnyire ateistákat és az „adminisztratív” keresztényeket (azokat, akiket megkereszteltek, de a hitet nem gyakorolják) hagyott maga után. Az irigyelt Nyugaton sem volt másképp. A liberális mozgalmak hamis zászlaja csak szenvedélybeteg, meghasonlott, az ismeretlen keleti vallások irányába kacsintgató ifjakat termelt. XVI. Benedek pápa még Joseph Ratzinger bíborosként borúlátóan állapította meg, hogy: „ha az egyház kiüresedik, akkor Európa belülről lesz üres”. Ahogy a két világháború (főleg az első esetében) lényege a világ piaci szempontból való újraosztása. Ez az újrafelosztás napjainkban fegyverek nélkül folytatódik a tudatosan támogatott migráció bevonásával. A keresztény értékrend ezáltal, főleg az EU-n belül, fokozatosan, statisztikailag kimutathatóan devalválódik, helyet törve magának a fogyasztói és jóléti társadalom modellje. A statisztikák „adminisztratív” és aktív keresztényekről szólnak. Az elmúlt évszázad kulcsfontosságú magyar eseményeit már sokan feldolgozták, mindenki a saját politikai és világnézeti szemlélete szerint. Robert Schumannal együtt állíthatnánk, hogy: „Európa vagy keresztény lesz, vagy nem lesz.”

Tény, hogy a Kárpát-medencében és Európában nemcsak nyelvi magányban élünk, hanem állandóan bizonyítanunk kell. Bizonyítani kell az őszinte békejobbot, bizonyítanunk kell, hogy cselekedeteink nemcsak a mi javunkat szolgálják. Lehetne a schumani megállapítással vitatkozni, mely szerint Európa kereszténység nélkül is lesz. Lesz, mint földrajzi definíció, de már többé nem lesz az, ami meghatározta a nevét fémjelző civilizációt. Ha ennek érdekében nem együtt teszünk valamit, akkor a visegrádi országok küzdelme szélmalomharccá fajulhat.

Hangulatvideó: https://youtu.be/04EpUvffQoE

Olvasd el ezt is: Emerencia mosolya https://hiszemhalatom.hu/2026/05/24/emerencia-mosolya/