Guide szerviz, disszidenseknek

Már hozzávetőlegesen a turisták szemével érzékel.
Megtanulta az új utcaneveket és felfedezni vélte a háttérbe olvadt csodákat, amelyeket azelőtt évekig észre sem vett. A körutak palotáit díszítő apró szobrokat, emléktáblákat. De irritálta a sérült és mállott vakolatú épületek látványa. A legszembetűnőbb a városi hajókázások alatt észleltek. Ezek csak mostanság zavarják, amikor a Margit-híd és a Szabadsághíd között cirkálnak a városnéző hajókázások alatt. Hajóról nézve a renovált épületek látványa tűnik foghíjnak az elhanyagolt, porladozó rakparti épületek között.

„– Milyen kár ezekért a gyönyörű palotákért!” – hallja gyakran németül.

Van, ahol az általa vezetett csoport tagjai világháborús vagy ötvenhatos lövedéknyomot vélnek felfedezni. Bölcs, sokatmondó némasággal rájuk hagyja. A turisták szorgalmasan fényképeznek.

Idegenként idegenben

Menekülttábor. A ki- és belépést biztonságiak vezénylik. Szoba két vasággyal. Falai fehérre meszeltek. A fertőtlenítő szag meghatározó, de meg lehet szokni. Már több mint két hete egyedül él itt. Az ablak melletti ágyat foglalta el. A másik ágy érintetlen. Kopottra mosott, lebélyegzett lepedők, párnahuzat és akár katonai a pokróc. Várható, hogy előbb-utóbb valaki ráköltözik.

Bekövetkezett. Éppen délutáni sziesztára vonult volna vissza.

Egy középkorú, zömök férfi feküdt az eddig üres ágyon. Amolyan állandóan izzadó típus. Érkezésére barátságos mosoly kíséretében feltápászkodott.

– Zsombor vagyok Temerinből – többdioptriás szemüvege alól hunyorogva mutatkozik be.

Nem örült az új szobatársnak. Már megszokta a magányt. No meg abban reménykedett, hogy idővel az itt megismert – főleg kelet-európai – facér nők közül majd valakit becsalogathat.

Zsombornak nem sok cucca volt. Poggyásza nagy részben könyvekből és más kacatokból állt.

Egyáltalán nem örült, hogy újból alkalma adódik magyarul beszélni. Már észrevehetően tökéletesedett a német nyelvtudása.

Nem kellene barátságtalannak lennie. Elvégre ez a jugoszlávosodott magyar egész barátságosnak tűnik. Leereszkedően elsorolta neki a tábor írott és íratlan szabályait. A napi étkezések időpontjain túl a keddenkénti jelentkezések a Grenzpolizei megbízottnál. Kedden kapod azt a néhány márka zsebpénzt is, aminek elégnek kell lennie cigire, fogkrémre stb. Sokáig beszélgetnek. Lassan már itt a vacsoraidő. Ezt onnan is tudni, hogy egy féltékeny albán párja nevét üvöltözve le és fel szaladgál. Ez így estefelé mindennapi szertartássá fajult. Mint a müezzin imára hívó éneke. A két férfi együtt megy le vacsorázni.

Az egyhangú mindennapokat nem lehet elmesélni. Mindennap jönnek emberek és mennek. Egyeseket el is visznek zöld-fehér mikrobusszal. Ezek rendszerint nagyon szomorúak. Sőt gyakran a női tagokkal a férfiak is sírnak. Azok főleg kínaiak. A Tiananmen téri események utóhatása…

Néhai vesszőfutásának története már a múlté. Az egész azzal a nyavalyás októberi könyvbemutatóval kezdődött. Törvénytelen megemlékezés ötvenhatról. No meg avval a fényképpel, amelyet azon az ominózus ankéton toltak az orra elé. Azon a könyvbemutatónak álcázott, spontán tüntetésen készíthette valaki. Ott olyan személyek is felszólaltak, akiket a hatalom olykor begyűjtött és egy időre kivont a forgalomból. Mellőzött, „meg nem értett” intellektuelek. Eddig lubickolt a hétköznapok langyosságában. De mivel ezekkel mutatkozott egy légtérben, a monoton élettér napról napra kezd beszűkülni. Egy napon arra eszmél, hogy mindent betegesen gyűlöl. Mindent, ami nap mint nap körülveszi. Ekkor következik be: a „langy víz” kihűl és a talaj egyszerre kezd a talpa alatt forrósodni. „– Gyűlölöm ezt a várost! Gyűlölöm ezt a világot!” – hajtogatja.

Ennek már csak egy következménye lehet….

– Á, Budapest, Ungarn – motyogja szórakozottan a Grenzpolizei civil alkalmazottja.

Elhízott, kopaszodó funkcionárius. Alkatát meghazudtolva tüsténkedik. Teszi a dolgát. Megkéri: üljön le a fényképezéshez. Először szemből, majd profilból. Mint a filmekben. Csakhogy azok a forgatókönyv szerint vagy raboltak, vagy gyilkoltak. Ő csak szelíd turistaként bejelentkezett: ki szeretne szállni egy mókuskerékből.

– Kette-Brücke… Láncbrücke, Parlament – áradozik tovább a közeg.

„Ha a Citadellával vagy a Halászbástyával folytatja, biztosan lerúgom” – gondolta.

Végül ujjlenyomatokat is vesz. Most döbben rá, az emberke milyen mesterien tud faggatózni. Csak utóbb vette észre: egy vele egykorú, görnyedt hátú fiatalember szorgalmasan legépel minden elhangzott párbeszédet.

A nap folyamán többször is elvezetik és cellába zárják. Kérdésére: „Az ő saját biztonsága érdekében.” Szíve mélyén mindez bántja. Megpróbálja elviselni. Elvégre ő maga jelentkezett e hatóságoknál, hogy nem akar többé hazamenni.

Nem bilincselték meg. De nyilvánvaló, hogy nem szabad. Legalább otthon ennek megvolt a perverz illúziója. Valahonnan még előkerül néhány személy. Férfiak, nők, három kiskorú gyerek. A felnőttek némák és elrévedezők. Csak saccolja nemzetiségeiket. Zöld-fehér mikrobusz a törvényben előírt haladósebességgel gurul a menekülttábor felé.

A lekáderező módszer ott is folytatódik. Fénykép, ujjlenyomat, rutinkérdések tolmáccsal. Jobb körülmény, mert nincs bezárva. Kap egy névre szóló mágneskártyát. Ki-be járkálhat.

Standard reggelik, ízetlen, steril ebédek, olykor ehető vacsorák. Arctalan kiszolgáló „bennszülött” személyzet, szűkszavú őrség. Csak akkor lépnek fel, ha történik valami. Ha netán indokolatlanul hangoskodnak, vagy valamely muszlim csoportosulás alkoholhoz jutva megfeledkezik Allahról.

Zsombor már nem fog leszakadni róla. Amint megtudta, honnan jött, csak Budapestről áradozik.

– Miért nem maradtál ott, ha úgy odavagy? – kérdezte flegmán.

– Mert visszatoloncoltak volna Jugoszláviába – felelte szerényen.

Ezt nem egészen értette. A jó ember többet tudott városáról, mint ő maga. Nap mint nap együtt élték át a programokat. A nyelvóráktól kezdve a közeli városka felfedezéséig.

Délután sziesztáztak. Majd mindenki vacsorázni ment.

Zsombor Temerinben tanárként dolgozott. Érdeklődik az ő otthoni élete felől.

– Budafokon dolgoztam egy borászatban – mesélte.

Zsombort módfelett érdekelte.

– Törley óta ott palackozzák a pezsgőt, etyeki, korán szüretelt savas borból.

Mesélt az ősi sváb szőlősgazdák államosított borászatairól, a nemes penész bevonta pincékről, faragott, patinás boroshordókról.

Zsombor és az otthon emlékei

Zsombor Temerinben történelmet tanított. Természetesen nem taníthatta azt, amit szeretett volna.

– A boldog titói időkben – mesélte – mindig volt rá lehetőség, hogy valahová ellátogassunk. Egyik nyáron egy Davor nevű szlavista barátommal Kafka, Hašek és Hrabal nyomait követve Prágában csavarogtunk. A következő években Pestet fedeztük fel. Valahogy az volt az érzésem, hogy Budapest valamiféle „Bécs és Prága-komplexusban” szenved. Reggelente felváltva kerestük fel a különböző fürdőket. Tulajdonképpen „átfürödtük” a történelmet, a török időktől napjainkig. Míg Davort a Rácfürdő múltja villanyozta, nekem a Tabán mesélt. Krúdy emléke ragadott meg, majd általa Óbuda és a Margitsziget. Davor később felfedezte Szentendre szerb emlékeit, én meg az „Üllői úti fák”-at kerestem, hiába…

A menekülttábor közben élte életét. Zsombor csak Pestről regélt. Hatására egy napon honvágyra eszmél. Különböző etnikai csoportok érkezése jelezte a forradalmak hollétét és hangulatát. E késő nyári napokon keletnémeteket kádereztek. Kerülve, Magyarországon keresztül jutottak el ide. Hangosak voltak, mert azt hitték: hazaérkeztek.

Egy karácsony közeli délutáni sziesztát követően a féltékeny albán a szokásosnál hevesebben üvöltözte felesége nevét. Az étkezőben vacsora után mindenkit maradásra szólítottak fel. Az Amnesty International aktivistái több nyelven ismertették a kelet-európai helyzetet. Romániában kitört a forradalom, tudatták. Ekkor lehetett sejteni azt is, hogy otthon megszűnőben a népköztársaság.

Hazafelé

A hétköznapok továbbra is hasonlók voltak. Legfeljebb sokkal többen érkeztek Romániából, mint eddig. A magyarok létszáma látványosan megcsappant. Zsombor eredetileg USA-vízumot igényelt, és úgy tűnt, hogy megkapja. Hát igen, Jugoszláviában élesedik a helyzet. Zsombor gondterhelten járt-kelt. Már alig kommunikáltak. Egy napon úgy döntött: hazamegy. Elmondta Zsombornak is.

– Szerintem te csigáztad fel a honvágyamat.

Zsombor értetlenül nézett.

– Minden nap elmentem azok mellett a dolgok mellett, amelyekről beszéltél – mondta.

– Nem vettem észre, de most úgy érzem, az emlékeimet valahogy utólag lefényképezték.

– Mihez kezdesz otthon? – kérdezte Zsombor.

– Talán elmegyek idegenvezetőnek – felelte elmerengve. Még az is lehet, hogy egy csomó dolgot megmutathatok még a hazalátogató disszidenseknek is…

Hangulatvideó: https://youtu.be/xbGz0eDcKTE

Olvasd el ezt is: Mielőtt Osztapenko kapcát cserélt volna https://hiszemhalatom.hu/2026/08/02/mielott-osztapenko-kapcat-cserelt-volna/