A tizenegyedik parancsolat

Reggelek egy menekülttáborban

Ezen az opálos, izgatott reggelen Félix arra gondolt, hogy ha van tömeghipnózis, akkor tömeges stressznek is lennie kell. Ezt érezni itt a hely minden szegletéből. Szedett-vetetett öltözetű alakok fokozatosan benépesítik a menekülttábor sok mindent megélt, több funkciójú étkezőjét. Ez az a helyiség, amelynek használati jellegét a napszakok és a spontán események határozzák meg. Itt egész nap kifogyhatatlan az átlátszó, formatervezett kis műanyag csappal ellátott tégelyekben tárolt magzatvízállagú kávé, a tehenet nem látott nejlontej és a „minek nevezzelek” tea. De van, és az igények, valamint a fogyás függvényében a szenvtelen, arctalan staf – az erre akkreditált személyzet – újra és újra feltölti. Fogyaszthatsz belőle, amennyi csak jól esik.

E helyiségben bonyolítják le az étkezéseket is. Ezek alkalmával bukkannak fel a még eddig nem látott, általában gyanakvó, néha halotti maszkokra emlékeztető arcok, túlélve a sokkot, ami a belépést követi.

Börtönfénykép, szemből és profilból, ujjlenyomatvétel, vallató interjúk és más hasonló megaláztatások. Félix többször is felidézi magának a néhai „bevonulását”. A helyi idegenrendészet próbált anyanyelvi tolmácsot beiktatni. Magyart pont akkor nem találtak. Valahonnan egy idős, románul beszélő kekk, gusztustalanul elöltözött „nagyságos asszonyt” szerváltak, aki a hatóságok szájíze szerint „fordított”.

– Jogosult vagy a menekülésre, vagy sem?

Lakonikus kérdéssorok csapdákkal. Éppen csak vallató reflektort nem alkalmaznak.

– Neve… keresztneve… születési adatok… állampolgársága?

– Román – válaszol kelletlenül.

– Nemzetisége?

– Magyar – feleli határozottan.

A hatóság ezt nem érti.

– Akkor miért kérdi az állampolgárságot követően? Ilyen nincs! És ha van, miért idejött, magyarországi élettárssal?

Azt, hogy itt van, Félix meg tudta volna indokolni. Az élettárs az a saját gyengesége! A rég megboldogult, „Boszi”-ként emlegetett nagyanyja, a család eszének szerepében már a fiú gimis korában kimondta a verdiktet.

– Félixkém, ne folyton a nők segge után koslass! Ebben a kurva életben nem leszel boldog. Manipulálható vagy, és az orrodnál fogva vezethető… A bestiák megérzik, hogy odavagy értük, és az a hülye, aki a te fajtádat ki nem használja! Nekem elhiheted… Ezt tekintheted akár a tizenegyedik parancsolatnak is!

Új arcok, régi félelmek

Az újonnan jöttek gyakorlatilag hamar beilleszkednek – vagy sem. Kialakulnak a nemzetiségi csoportok. Az éppen aktuális délszláv háború üldözöttjei itt már közömbössé válnak egymás iránt. A gyűlölet nem minden esetben bírja a szállítást. Nyelvi korlátok nélkül értenék egymás szaftos káromkodásait. Csak alig hallhatóan, magukban mormognak. Akár egy héttel ezelőtti ellenfelek legfeljebb sandán, hegyesen fixírozzák egymást. A több száz kilométeres út és a váratlan, szimultán hányattatások alatt már elvásottak a méregfogak. És hál’ Istennek egyelőre csak ennyi…

Afrikaiak mindenhonnan, de főleg Szomáliából. Férfiak, nők, puffadt hasú gyerekek minden korosztálya, helyi adományokból rikítóan európainak öltözve.

E helyiségben időnként tetten érhetők a „kulturális” és álkulturális események. Szerda estéken a várva várt, népszerű BINGO-játék. Ezen cigit és édességet lehet nyerni. Félixnek sohasem volt szerencséje. Annál inkább Matildnak, a rátapadó élettársának és annak a megesett vajdasági kismama barátnőjének. A hétvégi estéket pedig, ha tetszik, ha nem, önjelölt helybéli, kirívóan exhibicionista „művészek” az összeterelt táborlakóknak a maguk módján teszik színessé. Ramadánkor a muszlimok naplementére várva itt élik túl a napot, békét és egyenlőséget propagáló plakátok és a már továbbállt menekültek gyerekeinek kiragasztott rajzai között. A földrészek nyelveinek szavai keringenek. Ismert és kevésbé ismert, akár egzotikus törzsi nyelvek mixelődnek a zárt térben. Mindenki napi és heti előírt program szerint él.

Hétfőn, a reggelit követően osztják a heti zsebpénzt, ami egy heti cigire sem elég, de mégis valami. Ugyancsak ezen a napon érkeznek a hatóság jellegzetes mikrobuszai begyűjteni a még el nem inalt, elutasított, kitoloncoltatásra ítélteket. Ezt kevesen várják meg. Annak ellenére, hogy a mágneskártyás be- és kiléptetőrendszer jól működik, aki nem törődik bele a sorsába, az továbbáll.

Ma a hatóságok csak egy vietnami terhes asszonyt és egy idős török házaspárt gyűjtenek be. Előző héten mindenki köddé vált, aki érintett volt, és megkapta az elutasító értesítést.

Matild árnyékában

Úgy két hete felbukkant a nomen est omen Glória, a már említett vajdasági kismama féléves kisfiával. A kis srác állítólagos belga futballista papája után nyomoznak. Matild fellélegzett. Van kihez dörgölőznie. A lányanya több nyelven is beszél. Glória a román Petreékkel angolul kommunikál. Matild jobban megbízott a lányanyában, mint a „románokban”. Szerinte a párja és Petreék valamit eltitkolnak előle. Párját, Félixet is románként könyvelte el. Félix meg feladta, hogy történelmi szemináriumokat tartson olyanoknak is, mint Matild, aki meghallgatja, de kitart a régi beidegződése mellett. Naphosszat Glóriával és a kis sráccal időzött, nem tévesztve szem elől egy pillanatra sem Félixet.

Az idegenrendészetiek a „veszteseket” begyűjtik, és valahová elszállítják.

A tábor fellélegzik, az azonos karmájúak öntisztítással szelektálódtak, és zajlik az élet tovább a saját medrében.

Reggelinél Félix és Matild lefoglal még két helyet. Glória és a bébi majd valamikor később jönnek. Megérkezik először Irina, majd öt perc múlva Petre. Egy ukrán nő és egy román fiatalember. Ők ketten elvileg párként egy szobában laknának, akárcsak Félix és Matild, de az előbbiek között kialudhatott a harmónia, és csak valami titkos érdek- és dacszövetség tarthatja össze őket. Ez valamelyes más formában Félixéknél is így működik.

A negyvenes, agyonrestaurált Matild szemmel láthatóan zsarnokoskodni próbál a harmincas éveinek második felét taposó Félixen. Matild elvált asszony, otthon hagyott gyerekkel. Anyaországi felsőbbrendűségét az Erdélyből menekült párjával nap mint nap próbálja éreztetni. Egyébként kegyként könyveli el a tényt, hogy leereszkedik ehhez a „szedett-vetett nációjú” bagázshoz. Túlontúl ingerült, mivel sokszor semmit sem ért a jelenlévők beszédéből.

Dzsika a bukaresti alvilágot képviseli. Igazi showman. Ő e hevenyészett társaság legidősebb tagja. Az „itt a piros, hol a piros” szerencsejáték művelője, botcsinálta krupiéja, aki e pénzkereseti lehetőség rabjaként országokon át menekült. Matilddal egymás szavát nem értik, de kölcsönösen utálják egymást. A férfi szavak nélkül átlát Matildon, és a véleményét megosztja Félixszel is.

– Ez a buksza csak kihasznál téged. Köss rá útilaput, és ereszd szélnek, mert csak kolonc a nyakadon.

Mindezt a nő jelenlétében, hamiskás, nyájas mosollyal adta elő. Mindamellett, hogy egymás anyanyelvét nem értették, a metakommunikáció győzedelmeskedett. Matild szemei gyilkos szikrákat szórtak.

A szökés

Dzsika elmondta Félixnek és Petrének, hogy ő nem akar Nyugaton élni. Csak egy kis falusi házra gyűjt, kis kerttel és szőlőlugassal. Ha meglesz a pénze, ő hazamegy! Félix sajátos statisztikája szerint a negyvenen felüli menekültek hazafelé, „a kis ház szőlőlugassal” tudattal élik a mindennapjaikat.

A táborban élő egyetlen magyarországi pár valahonnan Borsodból távolságot tartott minden máshonnan jött, akár magyarul is beszélő sorstársától. Áthatolhatatlan burokszerűséget alakítottak maguk körül. Matild is közeledni akart volna, és zokon vette, ahogyan lepattant erről a képződményről. Félix, miután meggyőződött e pár szemléletéről, átnézett rajtuk. Alig egyéves magyarországi tartózkodása alatt az ilyen hozzáállásokat már megszokta. Amikor annak idején Magyarországra érkezett, egy megfoghatatlan, euforikus szivárványködben, akárcsak a menekülő sorstársai, úgy érezte: haza érkezett! Felszabadult a lelke, legalábbis így érezte, meg az a mennyei felismerés, hogy valahol a lelke mélyén zenei akkordok nyílnak meg. De a színek rövidesen elfakultak… A zene a lelkében hirtelen kiapadt. Be kellett látnia: ez nem az a hely, amelyet az elmúlt időkben boldogult turistaként megtapasztalt.

– Nem tetszik, hogy ezekkel a románokkal állandóan pusmogsz! – neheztelt Matild. – Valamit titkolsz előlem.

„Meg kell adni, legalább a megérzései jók” – gondolta a férfi, aki valahogy szabadulni szeretett volna ebből az implicit csapdából.

Egy napon észlelte, hogy a nő megkaparintotta, és valahová elrejtette minden hivatalos és hamisított papírját. Amikor Félix rákérdezett, az asszony kétértelmű mosollyal replikázott:

– Nem mindegy, hogy hol vannak? Hiszen mindenütt együtt vagyunk!

Miközben az állandó sablonreggelit fogyasztják, Félix a többi asztalnál ülőket tanulmányozza. Régi és új arcok. Már napok óta egy nemrég érkezett afrikai férfi arca nem hagyja nyugodni. Ábrázatán mindkét oldalt párhuzamos, tudatosan vágott hegcsíkok. Amolyan rangjelzésszerűnek tűnnek. Valami törzsi varázsló lehet?

„Megkérhetném. Legalább a lelkem tenné valahogyan szabaddá!”

Matild előtt már viccelődni sem lehet. Az elmúlt napokban Petre felhívta Félix figyelmét egy egyedülálló, különösen csinos afrikai kismamára, aki ötéves forma kisfiával lett elszállásolva.

– Hol lehet a gyerek apja? – vetődött fel a kérdés.

– Biztosan egy törzsi ünnepen a szomszéd, ellenséges törzs jóízűen elfogyaszthatta – poénkodott Petre.

Matildon kívül mindenki perceken át nevetett. Neki mindent le kellett fordítani. Matild mindenről tudni akart, csak nyelvet tanulni nem. Hallani sem akart a mindennapos, ingyenes, fakultatív nyelvórákról.

Nem kellett névsort olvasni. A „Keleti Blokkból” érkezettek tudat alatt is hiányolták az elmúlt évtizedek alatt rájuk szoktatott béklyót. A személyzetnek nem sok dolga volt velük. Az újonnan érkezettek egyből feltűntek, és ugyanígy a lemorzsolódottak is.

Érkezett a fiatal makedón házaspár a négyéves Veszna névre hallgató kislányukkal. Félixék ideérkezése után egy-két nappal tűntek fel, fura hibrid öltözékben hangoskodva. Balkáni népviselet, kiegészítve feslett, vasfüggönyön túlról levetett ruhákkal. Pár nap múlva főképp az asszonyra rá sem lehetett ismerni. Az adománykészletből, amelyhez minden újonnan érkező hozzáférhetett, sajátos módon kiöltözött.

A mindennapjaik állandó programja a délutáni szieszta volt az egyszobás kis apartmanban. Ilyenkor a kis, hiperaktív Vesznát az épületben úgymond „szélnek eresztették”. Veszna úgy látszik, nem akart aludni, és így az ifjú szülők ebéd utáni „huncutkodásait” meghiúsította volna. Aztán vacsora előtt egy fél órával a négyemeletes, „L” alakú épület Veszna nevétől zengett. A szülők sokszor kétségbeesve kiáltozták a kislány nevét. E jelenet egy idő után a kialakult helyi folklór mindennapos, szerves motívumává vált. De a kislány, Istennek hála, vacsorára mindig előkerült.

E mindennapok mindenki számára a várakozás jegyében teltek. A napi postával várták a JÖVŐT. A letelepedésre vagy továbbutazásra jogosító vízum formájában érkező reményt.

Napközben Petreék valamerre felszívódtak. Matildot bosszantotta, hogy nem tudja, hová tűnnek. Félixnek nem hitte el, hogy ő sem tudja.

– Ti valamiben mesterkedtek, amit előlem eltitkoltok! – sziszegte zsörtölődve.

– Nekem nem tetszenek ezek a Petreék! – jelentette ki Matilddal együtt érzően a megesett lány. – Szerintem titkolnak valamit.

„Ők sincsenek tőled elájulva” – gondolta Félix.

Hiszen Glória, mintha a glória tényleg a feje felett lebegne, felsőbbrendűséget sugallva nyomult. Hiszen az ember alapjában társaslény.

Ezt az ominózus hétfői reggelt megelőzően Petre módját találta, hogy Félixszel négyszemközt beszéljen.

– Nézd, csak egy balga ábránd itt tengeren túli vízumra várni.

Félix szomorúan bólintott.

– Az egy dolog, hogy hamarosan megkapjuk az elutasítást, és akkor futni kell. A közös kereset rád eső része nem kevés, és nálunk van. Gondold meg minél hamarabb, mert más választásod rövidesen nem lesz. Csak idő kérdése, hogy idő előtt mikor kapcsolnak le mindnyájunkat. Holnap reggeli után kikísérsz, mint minden nap, de már nem kell a mi mágneskártyáinkat napközben „sétáltatni”, hanem elpárolgunk Spanyolország felé. Biztos, hogy kapunk munkát, hiszen ott ez az olimpia és ez a világkiállítás éve is.

Félix hümmögve hallgatta.

– A füvet sem tudjuk tovább teríteni, mivel egyre több jugoszláv és orosz kapcsolódik be. Én is mindent leadtam a Gazdának, úgyhogy egyelőre tisztáknak számítunk. A pályaudvari csomagmegőrzőben, megállapodás szerint, leadtam mindent. Besúgók vannak itt a táboron belül is.

Félix és Matild még két helyet foglalva leülnek a reggelihez. Érkezik Irina, majd úgy öt perc múlva Petre. Ez utóbbi alig észrevehetően, okézva biccent Félix felé.

A reggeli után Félix és Petreék, mint eddig minden alkalommal, kimennek az épület elé cigizni. Matild helyén maradva Glóriáékra vár, akik kisvártatva megérkeznek.

Csak egy óra múlva kezd nyugtalankodni, mivel Félix nem jelenik meg.

A szobájukban fedezik fel Glóriával, hogy a férfi cuccai eltűntek, és az ő utazótáskájának feltört, zárható rekeszéből az eltulajdonított iratai hiányoznak.

Az asszony hisztériás rohama egyre fokozódik.

Glória az ügyeletes nörszt hívja, aki egy nyugtató injekcióval segít. Az egész napot átalussza.

Csak naplemente előtt ébred, amikor a makedón házaspár egymást túlkiabálva Vesznát keresi…

Hangulatvideó: https://youtu.be/wyt6MHn7TUc

Olvasd el ezt is: Ballanda egy alteregóért https://hiszemhalatom.hu/2026/07/04/ballada-egy-alteregoert/