Emerencia mosolya

Nem emlékezett, hogy valaha ismert volna valakit ilyen néven. Emerencia! Zénónak be kell ismernie: e keresztnév mintha verscímként harsogna a lelkében. Már ez megérte, erre a kreativitást fejlesztő tanfolyamra jelentkezni. Azonos érdeklődési kört maguknak valló emberek között kifújni magadból a gőzt, a stresszes hétköznapok ártó salakjától kissé megtisztulni. Nem utolsó sorban megszabadulni édes otthon fojtogató szorításából.

Emerencia minden alkalommal pontosan érkezett. Magas volt és karcsú. Változatos sminkjei gondosan elfedték valós korának több mint négy évtizedes évgyűrűit. Pontosságának hála, sohasem kényszerült általános kibúvók keresésére. „Elnézést, ez az örök rohanás” stb.
„Azért valakinek csak szeretne tetszeni, ha már ennyit foglalkozik saját küllemével!” – állapította meg Zénó. Olykor az általa többször elhagyott hites feleségére gondolt. Mégis, az idő múlásával be kellett látnia, hogy egy csipetnyi hálát azért érez a rettegett zsarnok oldalbordája iránt. Minden visszatérése a házasság egyhangú kötelékébe sokkolta. A legemlékezetesebb a legutolsó – több mint két évtizede – történt elkódorgása. Egy szingli, akkori kolléganője hálózta be. Most döbbent rá: az illető hölgy akár Emerencia idősebb nővére lehetne. Küllemében legalábbis. Tehát innen a tudatalatti vonzalom! Akkoriban már kétgyerekes családapaként bukkant fel e nő oldalán, aki rögvest gyereket szült neki. Új házasságban kezdett gondolkodni, de be kellett látnia, új párja nem az az ideális feleségtípus. Az a fajta nő, aki minden férfinak tetszeni akar, nem törődve a jelenlegi kapcsolat akár nyilvános megalázásával. Behúzott farokkal visszakullogott. Az asszony természetesen csak feltételekkel fogadta vissza.
Megalázottan és megtörten vergődte át a hétköznapjait. Végül mondhatni a karrierproblémái megoldódtak. Jó hátszéllel megtalálta az állást, amelybe végül is megkapaszkodhatott. A zaklatott előélet ódiumai, a rendszeres zugivászat, a felszínre törő – korral is járó – betegségek beárnyékolták a mindennapokat. Szemrehányóan gondoskodó, egyre inkább helyette gondolkodó felesége rángatta vissza az orrba csapó valóságba. Nejét gyakran kicselezve előadásokra, kiállításokra és könyvbemutatókra járt. Kamaszkorának volt egy ilyen, erre a térfélre irányuló elhajlása. Most, élete alkonyának előterében, újból ezek a dolgok kezdték érdekelni. Olykor, ha kiélte újra felfedezett bogarait, találkozott az ivócimborákkal, és késő estére kábultan és elégedetten tért nyugovóra. Esetenként a zsörtölődő párja fektette le. Még az ezt követő, másnap reggeli példabeszédek és ékesszólások is hidegen hagyták.
Egy könyvbemutatón ismerkedett össze a már nem fiatal, eddig még kötettel nem rendelkező Költővel. Jót beszélgettek, majd elindultak az éjszakába. Bárhová ültek be, valahogy kiríttak a sorból. Olyan egykorú, idősebb bohémek. Némi titkolt irigységgel állapította meg, hogy a Költő óriási műveltséget hurcol magával, amelyet valószínűleg itt-ott szétszór majd feleslegesen.
Ezentúl majdhogynem minden nap találkoztak. Ha aznap kulturális eseményeket nélkülöztek, beültek valahová, és a Költő beszélt. Így az este tartalommal telten múlott el.
Amikor az új barátját nejének is bemutatta, az nem volt elragadtatva.
– Nem mondom, hogy nem egy két lábon járó lexikon – mondta ki a verdiktet –, de szerintem ez egy zugalkoholista. – Nem kellene találkozgass vele, mert itt az ideje, hogy te is leállj.
Nem állt le, és továbbra is találkozgatott a Költővel. „A maradék életem sem elég, hogy ismeretekben és tudásban behozzam” – gondolta keserűen. Ezért, amikor találkoztak, itta annak szavait.
A neje ezt sehogy sem tudta elfogadni. Az összes hibáival együtt még imádta a férjét. Végül is a már felnőtt gyerekeinek apja!
Férje kicsapongásait a Költő rovására írta. Viszont tudomást szerzett a megújuló hobbijáról, és asszonyi intuícióval arra gondolt, hogy ebben az irányban kellene megoldást keresnie. Valami jótékony elfoglaltsággal kellene jó útra terelni.

A Költő és a régi élet 

A Költő ezekről a dolgokról mit sem tudott. Igaz, öntörvényű embernek bizonyult, és hiú reményeket sem táplált. Már arról is lemondott, hogy valaha életében vagy akár halála után költőként emlegessék. A külvilág amolyan életművészként aposztrofálta. Pedig volt polgári foglalkozása, amelyből úgy-ahogy megélt. A bicskája már beletört az erős akarat vezérelte emberi sorsba. Olyan korban született, amelyben a világpolitika vagy a mindennapok politikai hullámai oly erősen hatottak az egyénre, hogy bármilyen vasakarat sem volt elég az önmegvalósításhoz. Tehát más magyarázat nem maradt számára, mint a karma. És ezt eléggé népes társaságokban mindig ki is fejtegette. A polémiákhoz mindig akadtak önként jelentkezők. Idealisták, akik a transzcendenciákban látták a kivezető utat. Levitézlett neomarxista materialisták, akik a becsület és a munka tisztességének filozófiája mellett törtek pálcát. (Közben munkanélküliként lézengtek.) A megszokott presszóteraszukon, ahol körbeültek nemegyszer két-három összetolt asztalt, egy alkalommal a Költő a karma védelmében vitába bocsátkozott másképp gondolkodókkal.

– Gondolkozzatok el… Adva vannak a hatvanas évek. Adva van egy ifjú hölgy vagy ifjú, KISZ-tag (Kommunista Ifjúsági Szövetség) vagy nem, lényegében mindegy. Gyerekkori álmát akarja megvalósítani. Orvos, sőt mi több, híres orvos akar lenni. Tanul és készül a legnagyobb szorgalommal. Jelentkezik az orvosira, persze csak a Lajtán innen van lehetősége. Ekkor előkerül a „káderlapja”. Fiatalabb barátainknak ennek megértéséhez valószínűleg függelékek szükségesek, történelmi háttérmagyarázatokkal. Ama bizonyos káderlapból kitűnik, hogy apja az ötvenes évek második felében disszidált. És még jó, ha a szaros madzagon túl csendben marad, és nem kiabál a SZER-en (Szabad Európa Rádió) vagy az Amerika Hangján keresztül kígyót-békát a kommunizmusra. A mama a férje disszidálását követően meghasonul. Istenben keresi a vigaszt.
A Költő itt elhallgatott. Körülnézett. Látta a rosszalló neo- és ősmarxista hallgatóinak tekintetét, a bólogatókat és az ifjabb értetleneket.
– Hát akkor, barátaim – mondta a Költő elégedetten körülnézve –, megeszem a kalapom, ha az illető ifjú valaha is karriert fut be. Kitűnő hullaszállító az lehet, ha sok pénzt akar keresni… Persze lehet ezt cifrázni is – folytatta – a karma javára. Az ifjú megpróbál disszidálni az apja után. Vagy sikerül, vagy nem. Elfogják vagy bejut egy nyugati egyetemre, ahol még ösztöndíjat is kaphat, mint a kommunizmus áldozata. El is kaphatják, elverhetik, elítélhetik, és megnézheti a továbbiakban, hogy miből él. De adhatok egészségi állapottal kapcsolatos példát, ahol a politikának semmi szerepe.
Ezek a teraszos nyári esték-éjszakák enyhén alkoholos mámorban tetőztek. A spontán társaság még maradt és vitatkozott. A Költő csak ült, rövid kubai szivarkáját pöfékelve, látszólag visszafogott önelégültségét szerénységgé igyekezve konvertálni.
Zénó nem is sejtette, hogy neje implicit csapdát tervez számára. Arról sem tudott, hogy már beíratták egy amerikai mintán alapuló kreativitást fejlesztő tanfolyamra. Ugyanis neje barátnője elhatározta, hogy ötvenévesen filmrendezőnek készül. Hogy elhivatottságának sikerét megágyazza, beiratkozott a szóban forgó tanfolyamra. A foglalkozásokon történtekről szóról szóra lelkesen beszámolt barátnőjének. Az egyik sokadik beszámolót követően a nej átszellemülten odalépett a barátnőhöz, és homlokon csókolta.
– Köszönöm! – sziszegte.
Zénó egy napon arra eszmélt, hogy a kreativitását fejleszteni hivatott tanfolyamra jár. Eleinte némi szkepticizmussal fogadta. Végül belement, és úgy döntött, hogy ameddig csak lehet, e mellékes foglalatosságát titokban tartja. Erre nyomós oka volt. A Költővel folytatott egykori beszélgetésen szóba kerültek a hasonló tanfolyamok. A Költő legyintett.
– Unatkozó és becsvágyó, főleg kitartott háziasszonyoknak való! – szögezte le.

Emerencia és a kreativitás

Viszont e tanfolyam érdekesnek bizonyult. A kezdeti bizonytalanságot látszólag sikeresen kigyomlálta a hallgatóságból. Majd felhívta a figyelmet azokra a külső tényezőkre, amelyek meggátolhatják a céljait megvalósítani hivatott egyént a siker felé vezető úton. Többek között ráirányította a figyelmet azokra az energiavámpírokra, akik a hallgató erejéből táplálkoznak. Zénó úgy érezte, megvilágosodott. Egyre jobban élt együtt a kurzussal. Ezen túl már csak egy dolog érdekelte: Emerencia! Arra nem jött rá, hogy különös módon neje akarata kerekedik felül. A Költőt el kell felejteni! Lelkesen próbált alkotásaiban kiteljesedni, és nem veszítve szem elől Emerenciát.

A Költő furcsállotta, hogy Zénó egy ideje nem elérhető. Amikor pedig megbizonyosodott, hogy eddigi barátja direkt kerül minden kapcsolatot, tétován legyintett. Megszokta a világ furcsaságait, meg aztán ott volt az új, kibontakozónak mutatkozó párkapcsolata.
– A tanfolyam a várakozásomnak megfelelően működik – mondta a barátnőnek a feleség. – Hál’ Istennek elmaradtak az ivászatok… Hetek óta egy kortyot sem iszik! Nem tudod, milyen hálás vagyok neked – mondta szinte dúdolva. – A minap ő maga fejtegette az italozás hátrányait. „Az ember sokszor megmagyarázatlan módon hülye! Elveszíti az ivászattal eltöltött időt, amit követ a meddő másnaposság. És az egy olyan időintervallum, amivel nem lehet elszámolni.”
– Tudtam – így a barátnő. – Nekem is egy rettentő nagy töltetet adott. Úgy érzem, szívesen visszamennék.
Zénó hihetetlen szorgalmasnak bizonyult. Egy-egy jól elvégzett feladat prezentálása közben gyakran Emerenciára pislogott. Vajon a nőnek mi lehet erről a véleménye? Jólesne egy elismerő kis mosoly. Rettegve gondolt arra a szörnyű napra, amikor e kurzus véget ér. A kezét már virtuálisan sem fogják, és Emerenciát sem láthatja. A foglalkozások után megpróbálta volna követni a nőt, de az kocsival jött, és perceken belül eltűnt a környékről.

Kijózanodás 

A kurzust követően Zénó az alkotásra szánt időt klapanciával (amikor alkotni akarsz, de nem mersz) szenvedte végig. Talán majd holnap jobban fog menni – biztatta önmagát. Így teltek el a hetek. Párja látta a vajúdást, és rettegni kezdett a várható következményektől. Egy napon a férfi eltűnt hazulról. Gyalogosan rótta az utcákat. Akaratlanul is az ismert presszó terasz közelében kötött ki. Leült távol a népes csoportosulástól, ahol a Költő szemmel láthatóan hatásosan fejtegetett egy aktuális témát. Beült. A pincér felismerte. Megkövülve látta a Költőt, bal kezében a rövid szivarkáját és jobb karjával a mosolygó, áhítatos arcú Emerenciát átkarolva szónokol.
– A szokásosat? – kérdezte a pincér.
– Nem – mondta magába zuhanva. – Egy dupla jéghideg vodkát, ha kérhetek.

Hangulatvideó: https://youtu.be/8mIl3sjiQaI

Olvasd el ezt is: https://hiszemhalatom.hu/2026/05/17/hajotorottek-avagy-egy-ismeretlen-halott-utlevele/