A kurdoknak jó

Írta: Kertész Jenő

A feláldozott szakasz küldetése

Petridisz őrvezető már egy hangyányit sem félt, és a rekkenő hőség sem zavarta. Született antimilitarista lénye – civilben hedonista rock zenész – fokozott állapotában arra a kézen fogható, egyszerű következtetésre jutott, hogy mindent túl kell élni. A tudatalattijából feltörő üzenet csak most, egy pár pillanata érkezett a címzetthez; ők, akik itt lapulnak, megfogyatkozva – mondhatni: sorukra várva a halál előszobájában – étlen és szomjúságtól kiszáradva, ők a feláldozott szakasz! Ők hivatalosan és hallgatólagosan feláldozhatók. Névleges feladatuk a felderítés, de tulajdonképpen a küldetésük burkolt célja: elterelni a szakadárok arcvonalát. Most villant fel tudatában: a szakasz összetételét valószínűleg felsőbb parancsra előzetesen etnikailag megszűrték, majd e névsort virtuálisan kihúzták, vagy valamilyen módon zárójelbe tették.

Most már közvetlenül nem tüzelnek, és nem vadásznak rájuk. Valahol jócskán hat óra alatt dübörögnek a fegyverek. A tűzvonal gyökeresen áthelyeződött. Eszébe jutott az apja története, aki ezerkilencszázhetvennégy nyarán szintén ebben a hadseregben szolgált. Amikor júliusban elkezdődött a ciprusi balhé, a seregben fellelhető csekély létszámú görögöt leszerelték, és hónapokig majdhogynem fogolyként kezelték.

A túlélés pszichológiája

Sosem gondolta volna, hogy az ember szorult helyzetben is képes logikusan is gondolkodni. Sőt, olyan impulzusokat kapni a tudattól és a tudatalattitól, ami eddig az eszébe sem jutott. Közben az ellenség hat óra irányából állandó gépfegyvertűz hangaláfestést biztosít. Az előírások szerint álcázva hasalt. A halk rádióüzenetekből kihámozta: egy óra sem kellett ebből az ominózus akcióból, és már csak hárman maradtak. 

Bizalom és előítélet

Parancsnokuk, Kara főhadnagy valami biztonságosnak ígérkező fedezékben dekkol, mintha mindent ő irányítana, nagy hazafias hévvel. Kara nem rejti véka alá a hazafias érzelmeit és a nemzetiségek iránti elfogultságát. Az e l f o g u l t s á g egy szalonképes kifejezés. A gy ű l ö l e t szót hivatott kiváltani. Kara az Atatürki jelmondatok híveként „Ne mutlu türküm diyene! azaz: (Boldog az, aki török)” éli életét. Ahol csak lehet, a szürke hétköznapok huszonnégy órájában a nemzetiségi beosztottjai ezt a saját bőrükön tapasztalják. Jorgosz Petridisz, egyetlen görögként az ezredből, gondolatban csak túlélési lehetőségeit taglalta. A szakadárok feléjük már csak néha-néha „puhatolózva” engedtek el egy-egy sorozatot. Ők a túlélők, mindahányan valahol külön-külön lapultak. Petridisz előhúzta a nyakában lógó aranyláncon függő arany feszületet, és egy rövid imát mormogva megcsókolta. Kara főhadnagy dohánytól rekedtes hangja a néhai Aylin tizedes rádiójának hullámain keresztül szentségtelenítette meg a kreált meghittséget.

– Aylin tizedes jelentkezzen! Vétel…

– Itt Petridisz… Aylin is elesett. Vétel.

Kara valószínű nagyot nyelhetett. Pár pillanatig súlyos csend.

– Jorgosz, tudja, merre vannak a többiek? Vétel… (Kara életében először szólította keresztnevén)

– Úgy nagyjából… vétel.

– Figyeljen ide, Jorgosz. Vegye át az irányítást, és szedje össze a többieket. Közelítsék meg öt óránál látható dombot, és ott várjanak az újabb parancsra. Megpróbálom kimenteni magukat. Értette? Vétel

– Értettem.

Mélyeket lélegzett, és érthető okokból szerette volna megúszni ezt a kalandot.

– Jorgosz, hall engem? – tolakodott Kara az éteren keresztül.

– Igen… vétel.

– Az Örménnyel ne időzzenek, hagyják valahol fedezékben némi ivóvízzel, majd később érte megyünk… vétel.

Jorgosz feszülten hallgatott. Csalakot és a többi, délelőtt elesett bajtársukat sebtében már elszállították. Kara tovább krákogott.

– Ha minden remekül fog menni, javasolom az előléptetését.

„– Kend a hajadra!” – gondolta görögül, és még azon sem hatódott meg, hogy „a nagy hazafi” először szólította a keresztnevén.

Hason kúszva, óvatosan araszolt három óra irányába, amerre Ali fedezékét sejtette. A környék nélkülözte az ember keltette hangforrásokat. Olykor minden gyanúsan elcsendesült. Csak a természet élt tovább, szinte diszkréten. A hatalmas, kigyúrt testű Ali a jól kiépített fedezékéből pisszegett. Üres kulacsát rázogatta tüntetően és kétségbeesetten.

– Egy fél tárnyi töltényem, ha maradt – suttogta.

– Nyugi, Hasszánért és az Örményért kell elmennünk. Állítólag értünk jönnek.

– Az Örményt Hasszánnal három óra környékén hagytuk. Mindketten fele vízadagunkkal segítettük.

Bólintott, majd intett Alinak, hogy kövesse. Gondolatban még nem tudta túltenni magát Kara főhadnagyon. Mindig látja maga előtt szikáron, magasan, amint sas fejét ide-oda forgatva, mint aki mindig csak rosszat szimatol. Sárgás, fosbarna szemei könyörtelenül fürkészték a látóhatárt. Talán távcsőre sem volt szüksége. Amint a felettese lett, kiszúrta: Petridisz nem elég, hogy görög, de távol áll a militarista eszméktől. Ez egy enyhe kifejezés. Szívből utálta az egész intézményt. Annak idején a behívóját amolyan kötelező „megváltásként” könyvelte el. Civil életéből hasznos volt valamerre kilépni, a több tucat elvarratlan kapcsolatai és zűrös ügyei miatt. Arra számított, ha letudja a kötelező sorkatonaságot, az idő majd mindent elrendez, és majd újra civilben tiszta lappal kezdhet.

Közben emlékei közül felvillant egy furcsának minősíthető jelenet. Hónapokkal ezelőtt egy csoportos pihenő alkalmával egyik társa félig viccesen rákérdezett: „– Mit tenne, ha a görögök ellen kellene harcolnia?” A kérdés akár csapda is lehetett volna.

– Semmit – felelte. Ez csak utópia, hiszen a két ország szövetséges – vágta ki magát.

Valami deja vu emlékei derengtek, férfi rokonai által mesélt katonaélményeikből. Mintha azok is meséltek volna hasonlót. Tehát ez a kérdéssor irányított, és vélhetőleg valamely erre alkalmas, beépített bajtárs minden nemzetiségnek felteszi.
Titkon remélte, hogy senki sem emlékszik majd hetvennégyre, hiszen ötvenkettőtől már létezett a „szövetség.”
Hallani lehetett, hogy dél felől komoly harcok folyhatnak. Bizonyára már teljes erőbedobással próbálják megtörni a szakadárokat. Közben Kara felsőbb parancsra terepjáróval elindult összeszedni a feláldozott szakasz maradékát. (Önszántából sohasem tette volna!) A nagydarab Ali a legyengült, halálsápadt Örményt vonszolta. Hasszán mindhármuk felszerelését. Petridisz őrvezető a néhai Aylin tizedes távcsövével pásztázta a poros völgyi utat. A távolban, a völgybe szédülő szikla csücskén felfedezett egy terepszínű mozdulatlan alakot. Amaz csak akkor mozdult egy pillanatra, amikor a Kara vezette terepjáró sűrű porfátyolban úszva megjelent a láthatáron. Az orvlövészt az utóvéd hagyhatta hátra, hogy a maradék szakaszt megsemmisíthesse. Petridisz kilőtte feléje a tár maradékát. A főhadnagyot mégis találat érte, és terepjárójával lehajtott az úttestről. Megsebesült.

Emberi identitás és a háború hatása 

Petridisz vezetett a tábor felé. Valahogy már biztonságban érezte magát. Csak ezt a néhány hónapot ússza meg ép bőrrel, és majd tiszta lappal leszerelhet. Érezte, ő már nem lesz többet az az ember, aki annak előtte. Vagy itt fog élni tovább a szülőhazájában, vagy Görögországba repatriál. Vezetés közben a saját kezeit bámulta a kormányon. Azokat a kezeket, amelyek éveken át merev húrokból zenei hangokat varázsoltak elő, vagy varázslatosan francia kártyapaklit kevert, és a mai napon ugyanezek a kezek emberekre lőttek, akiket lehet, hogy el is talált.

– Jorgosz… nyöszörögte az örmény, aki Kara mellett feküdt a platón

– Tessék, ne mozogj, mert így is sok vért vesztettél.

– Csak meg akartam köszönni, hogy értem jöttél… Csalak rádióján hallottam, hogy engem itt kellett volna hagynod… Miért nem teljesítetted a parancsot?

Kara mozdulatlanul feküdt, csak a vérkeringése változhatott egy pillanatra. Most lehunyta a mindig éber szemeit.

– Változott a helyzet – felelte. – De mondd, tőled nem kérdezték meg: kire lőnél, ha az örmények ellen harcolnánk?

– De… de igen! – hörögte amaz. Honnan tudod?

– Csak sejtettem – válaszolt anélkül, hogy hátrafordulna, miközben tovább vezetett. – Vajon a kurdokat is megkérdezik? Jó lehet nekik. Azoknak nincs hátországuk…

Hangulatvideó: https://youtu.be/V3lYbX2mJrs

Olvasd el ezt is: https://hiszemhalatom.hu/2026/01/31/sunyi-idok-a-tortenelem-periferiajan/