Hajótöröttek, avagy egy ismeretlen halott útlevele

Akkoriban még titokban hitt Istenben, és a jövőben is hinni szeretett volna. I belive in Angel… – visszhangzott fülébe az Abba divatos dala. Ha az Angyalban nem is hiszek – gondolta –, de a jövőben talán…

Az asszonyt az f.-i pályaudvaron látta meg először. Telefonált. Első látásra egy mutatós teremtés benyomását keltette. Közelített. Az volt az érzése, hogy a nő a telefonon magyarul beszél. Be is bizonyosodott.

– …persze, hogy hiányzol…. De nem jöhetsz, értsd meg. Ezt már többször megbeszéltük… Gondolj bele, a gyógyszereid… itt lehetetlen volna beszerezni…!

A beszélgetés hirtelen megszakadt. A telefonáló a retiküljében valószínűleg pénzérmék után kapirgált.

– Kisegíthetem? – kérdezte Félix mosolyogva.

A húsos ajkak meglepett, érzéki mosolyba csücsörödtek. A telefonos kapcsolat a jellegzetes, hallható kattanással megszűnt. A nő a kezével legyintett.

– Köszönöm, de az az érzésem, hogy időközben a mondanivalóm is elfogyott.

A fal leomlása után

Azért, hogy új történelmi időszámítást generáljanak, a beavatottak már jó két esztendeje a berlini fal ledöntésével irányították a hidegháború végnapjait. Amióta e perverz szabadság szelleme a volt kommunista blokk palackjából kiszabadult, Kelet-Európa egy nagy része – főleg a még keletebbi tájakról – tömegesen próbált naivan nyugatra emigrálni.

Az évtizedek alatt megcsontosodott nincstelenség és a jegyrendszerek után tömegeket vonzott a kapitalizmus csalfa szirénéinek dala, és részt kívántak volna az eddig beszerezhetetlennek tűnő olcsó csillogásból. Mindenki áhítozott az addig elérhetetlennek látszó, elnevezéseikben szinte misztikus kicsengésű fogyasztási cikkek után.

Volt egy bizonyos réteg, aki minden meghatározott cél nélkül kóválygott napnyugta irányába. Csak azért is, mert most ez a trendi, és ő nehogy lemaradjon valamiről. Végül a telített csalódást és pszichikai csömört követően tudathasadásosan belenyugodhattak a lehetetlenbe.

A FAL leomlását követően Európa nyugati autós útjainak szélén egyre több, rendszámaiktól szabadult, keleti márkájú, elhagyott autóroncs rozsdásodott. Imigyen spontán üzenetet vetítve a nagyvilágnak, hogy a keleti technológia nem versenyképes a nyugati utakon…

Félix, ha el szeretett volna jutni valahová, és valamilyen közszállítási eszközre várt, mindig eszébe jutott ama zűrös kényszerhelyzet, amikor az öreg Zsigulija a franciáknál ragadt. A hatóságok foglalták le egy szerencsétlen kimenetelű razzia alkalmával.

Pedig az a kiszolgált „jószág” volt kétes létezésének amolyan biztonságot nyújtó totemoszlopa. Ha az adott környezetben nem érezte jól magát, vagy ha nem volt hová mennie, beült a Zsigába, betett egy zenés műsoros kazettát, és kizárva a külvilágot, rágyújtott, és megivott egy-két doboz sört.

Ez az ő kis, szerény és privát szférája, ahol, ha szükség van rá, összerakhatja önmagát.

Egy mielőbbi járművásárlás terve a bakancslistája elején rekedt. A vonatra várva, gondolatait terelve, ez az elhatározása egyre nagyobb prioritást kezdett élvezni. Már ami ez esetben a németországi ideiglenes tartózkodást és munkavállalás hatósági engedélyét illeti.

Jelenleg egy lélegzetvételnyi időre csak a tömegesen rajzó háborús menekültek élveztek elsőbbséget, miközben szétszabdalt, szétesett jugoszláv öntudatukat próbálták valami mással behelyettesíteni.

A hatóságok szigorúan komolyan veszik az illegális munkát, és e téren Félix felett a Damoklész kardja nagyon gyenge szálakon himbálózik. Sajnos az övé hamarosan lejár.

Ha legalább egy évet dolgozhatna nyugalomban, netán törvényesen, rettegés nélkül – gondolta.

Persze swarz-ban dolgoztatni a simlisebb munkáltatónak megérte. Ráadásul egy pofátlanul kevés órabérért.

Félix a kétéves csavargásai során mindent, amit annak idején az áhított Nyugatnak tulajdonított, mára már teljes méretében kénytelen volt átértékelni.

A kezdeteket Magyarországon, közvetlenül a Nagy Változások küszöbén, illegálisan érkezve élte át. Ekkor még nem volt rendszerváltás, de mindenki érezte, hogy itt zörget a kapukban. És nem volt kiadatás sem.

A világ, amelybe hirtelen belecsöppent, számára a legfájdalmasabb illúziórombolást jelentette. Szembesült egy új keletű keserű felismeréssel.

Neveltetésének megfelelően minden, ami erkölcsileg eddig úgymond egyben tartotta, annak egyik fontos tényezője a nyelvi és kulturális hovatartozásának tudata. Ez adott neki lelkierőt az otthoni kisebbségi megaláztatások és megkülönböztetések átélésekor.

Ezen felépített és ápolt öntudat kevéssel az anyaországba érkezését követően úgymond túlexponálódott. Egészen más volt a légkör, amikor még az otthoni nagy sanyargattatások idején boldog turistaként rövid időre ide érkezett. Valahogy akkoriban mintha érezhető lett volna némi együvé tartozás is.

Most a volt jugoszlávok lelki sorstársaként tudatalatti, spontán önazonosságot keresett. Sértett tudattárában egy új időszámítás kezdődött, és minden átértékelődve, felfedezve, hogy a pszichés kínok és fájdalmak közepette új önmagát keresi.

Az A- és B-terv lehetősége füstbe ment. Nem tudni, egy jó megoldáshoz meddig kellene pörgetni az ábécét.

Megtapasztalta, az európai nemzetállamokban sok keresnivalója nem lesz. Annyi pénzt kellene keresnie, hogy akár milyen úton elhagyhassa az öreg kontinenst. Tudta, az Újvilág is kasztosított, és a Myflowerről is több mint két évszázada lekésett.

Hétvége volt, és Félix szeretett volna a közeli F. nagyvárosban kicsit kiruccanni. Hiszen hét közben lelkiismeretesen a necces státuszú munkájának élt.

A pályaudvar környékén sunyító tekintetű drillerek után kutatott. Egy kis füvet kellene szerezni.

E város főpályaudvarát már jól ismerte. Egykori haverjával nemrég ezt a területet többször végigpásztázták. A haver – mellesleg az okirathamisítás nagymestere – egy-egy éjszaka a pályaudvar környékén gumikesztyűben átkutatta az utcai szemétládákat.

Eldobott okiratokra vadászott. A környéken garázdálkodó zsebesek így szabadultak a corpus delictiktől. Azokat többnyire csak a kápé és a bankkártyák érdekelték.

Viszont a haver számára az így talált és begyűjtött okmányok kereseti lehetőségéhez „nyersanyagul” szolgáltak. Mint később kitudódott, jelentős ügyfélköre volt. Talán ezen működése is közrejátszhatott abban, hogy menekülnie kellett.

Matild érkezése

A megismerkedés a pályaudvaron később „elbotrányosodott”. E találkozás is igazolta, hogy az „ingyen dugás” lehet a legdrágább.

Már az első aktust követően a legtöbb nő úgy ítéli meg, minden, ami a tiéd, az már maradéktalanul az övé is. Persze ebből következik, hogy ami eredendően az ÖVÉ, ahhoz neked semmi közöd…

Állítólag egy magyarul is beszélő román kamionos társaságában került ide, és aki valószínűleg hamar átláthatott rajta, mert tüstént szélnek eresztette.

A román kamionosok az útszéli kurvákat – találóan – ejtőernyőknek (parașuta-nak) neveztek. Hiszen legtöbbször, ha valahol felvették őket, azok bizonyára máshol lettek kiejtve.

Félix később megtapasztalhatta, hogy ez a meghatározatlan korú nő, akit Matildnak hívnak, nem éppen ez a kategória, de akár lehetne!

Nem érdekelte a nő sztorija. De később igazolódott, hogy az a típus, aki születése óta magában hordozza az állandó kalamajkát. Amolyan kelet-európai Calamity Jane.

De emellett időnként szexis és kihívóan kacér is tud lenni.

Rögtönzött életrajzi beszámolójában fiatal vidéki menyecskeként egy évtizede került Pestre. Egy éve hagyta el az állítólag „részegeskedő” férjét. Egyetlen kamasz lányuk is a férjnél maradt.

Az ő verziójában a kamionost is azért hagyta ott (tehát ő!), mivel az prostinak nézte.

Egyre csak hajtogatta, hogy hajlandó lenne a férfit elkísérni az f.-i éjszakába.

Félix nem volt erre a kikozmetikázott életrajzra kíváncsi. Alkalmi partnerkapcsolatban gondolkodott, és a magyarázkodó részletek sem érdekelték.

Egy garniszálló mellett nyilvános automatából – jelezve szándékát – tüntetőleg óvszert vásárolt.

Azóta sem érti, miként adhatta be a derekát, hogy végül egy hajnali vonattal koloncként magával hozta ezt a nőt a hevenyészett albérletébe.

Hosszú idő múlva tudta csak megmagyarázni magának az ellágyulásának körülményeit.

Távlati terveibe nem akart senkit sem beavatni. Eddig is tengeren túli követségeket és konzulátusokat keresett fel, esetleges munkáltatók és szponzorok után kutatva.

Matild a világ legtermészetesebb módján Félix szerény albérletében berendezkedett. Ez is a férfi munkáltatójának érdekszférája. Várható volt, hogy ha Matildról tudomást szerez, annak laktatásáért Félixet majd plusz költségekkel terheli.

Miután a férfi iránti „kezdeti hála tüze” kialudt, az asszony meg nem értett zseniként ábrándozta át a napjait.

Amolyan perverz lelki vigaszként a műanyag fedelű fotóalbumát napjában többször átlapozta, és lassacskán mindenben és mindenkiben kivetnivalót talált.

Azt, hogy az időt a férfi munkaideje alatt Matild mivel töltötte, az Félix számára egy talány maradt.

Félix egyik este említést tett a munkavállalást illetően, de Matild hallani sem akart róla.

– Én, aki odahaza a környezetemben királynőnek számítottam, nem fogok lecsúszni, hogy koszos autókat mossak! – tiltakozott felháborodottan.

– Amikor minden idegennyelv-tudás nélkül nyugatra indultál, mit gondoltál, miből fogsz megélni? Vagy a kamionos teljes eltartást ígért?

Matild sértődötten, látványosan, sziszegő káromkodásokat hallatva összecsomagolt, és elrohant…

Félixnek nem maradt ideje megkönnyebbülni. Kissé meglepődött a kirohanáson. Nem hitte, hogy ilyen könnyen megszabadulhat.

Kibontott egy doboz sört, és zenét hallgatott, mielőtt elaludt volna…

Egy halott ember útlevele

A reggeli eszmélést követően összegezte az este történteket. Mielőtt dolgozni indult, összpontosított: semmi nélkülözhetetlent ne hagyjon itthon, hiszen Matildnál kulcs maradt. Ezért nagy meglepetésére a későbbi halott emberrel itt, a bérleményében találkozott először. Még élt, és Kósa Bálintként mutatkozott be. Egyáltalán nem tűnt betegnek. Inkább izgága, nyugtalan ember látszatát keltette.

Látszott, hogy rettegett ettől az elkerülhetetlen találkozástól, akárcsak Matild, aki szépen, otthonosan kicsomagolt, mintha mi sem történt volna.

Biztos volt benne, hogy Félix majd csak valamikor estére várható. Arra nem számított, hogy az napközben a főnöke furgonjával elugrik bevásárolni.

Félixnek úgy rémlett, ezt a fószert Matild műanyag borítású fotóalbumában több felvételen is láthatta. Nem állt szándékában durván megnyilvánulni, de az esti konfliktus hangulata még nem tompult el.

– Van hol aludnod, öregem? – kérdezte. – Vagy netán arra gondolsz, hogy közénk fekszel?

– Nem dobhatjuk ki! – csattant fel Matild. – Ő egy súlyosan beteg ember.

– Számomra már túl drága flörtnek bizonyulsz, aranyom. Most már őt is el kell tartanom, hacsak nem hozott magával egy bőröndnyi valutát. Netán még vársz valakiket? Esetleg beszerzek emeletes ágyakat, vagy átadom nektek a bérleményt?…

Ezzel rájuk csapta az ajtót, és visszament dolgozni.

Este üres és sivár lakás (odú!) fogadta. A nő cuccai nagyrészt ott voltak. Az éjjeliszekrényen az ominózus fotóalbum. Tehát biztos visszajön.

Ruhástól elhelyezkedett a bevetett dupla ágyon. Dohányzott és várt. Közben gonoszkodva arra gondolt, hogy Matild kiborulna, ha látná ruhástul az ágyon dohányozva.

Attól a pillanattól, hogy idehozta, a nő mint beteges rendmániás új szabályokat próbált rendszeresíteni, amelyek többek között tartalmazták a bent dohányzás és a ruhástól ágyba fekvés tilalmát.

Elaludt. Éjjel egy körül a nő érkezésére ébredt. Hamuszürke arccal, remegve állított be.

– Borzasztó!… – sziszegte zokogva.

Nyár végi esős hajnal. A Rajna is markánsan éreztette hűvös közelségét. Az Olasz nyitva volt éjjel-nappal. Itt olasz kávé is kapható, amelyet olaszul is beszélő román lányok szolgáltak fel.

– Due espresso, per favore.

Az asszony magába roskadva kortyolgatta a kávéját, arra gondolva – nem kis irigységgel –, hogy ez a szemét román még olaszul is beszél.

Közel egy hónapja élnek egy fedél alatt. Neki most hálásnak illene lennie, mert újból csak ő a mentőöv ebben a zűrös helyzetben.

A nő az olasz vendéglő meghittséget árasztó biztonságában a sokkos izgalmakat követően összegzi magában az elmúlt huszonnégy óra történéseit.

Csak egy dolgot nem ért: mire kell Félixnek az elhunyt Bálint útlevele…?

– Ki ötlete volt ez a bődületes marhaság, akkor, amikor köztudott, hogy itt a leggagyibb kút is biztonsági kamerával van felszerelve? – kérdezte Félix, habár fogadni mert volna, hogy a nő csípőből Bálintra kent volna mindent.

– Az ilyen cselekményeket nem saját, hanem valahonnan leszerelt rendszámmal szokták végrehajtani. És utána ajánlatos nagyon gyorsnak lenni.

A merev holttest a rejtve kis utcában parkolt ócska Opelben már viaszosra hűlt.

Bálint a tegnapi érkezése előtt óvatosságból leparkolt egy benzinkút pihenőjében. Pénze nagyon is fogytán. Tartott attól, hogy mielőtt K-ba érkezne, az autópályán üzemanyag nélkül maradhat.

Nem várva meg Félix hazaérkezését, Bálint és Matild stoppolva érkezik az autós pihenőbe.

A tankolás befejeztével Bálint az asszony unszolására fizetés nélkül kihajt a város irányába.

Perceken belül valahol mögöttük az autópálya felől egy rendőrautó vészjósló szirénája hasít az éjszakába.

Pillanatnyi szerencséjük, hogy a városka felé hajtottak.

Bálint rosszul lett. Leparkolt egy csendesnek tűnő egyirányú kis utcába. Egész testében remegett.

– …Sosem gondoltam volna, hogy bűnözzek… – rebegte szemrehányóan, kiszáradó szájjal. – Itt… mintha nem is én… vagy mintha inkognitóban cselekednék….

Furcsán nyöszörgött, mielőtt a lélegzetvétele teljesen megszűnt.

Matild rémülten elmenekült.

Most is Félix segítségére szorul. A főnök furgonjával érkeztek. Úgy tűnik, a hatóságok még nem találtak rá – mérte fel izgatottan a helyzetet Félix. De az csak idő kérdése.

Letörölgette a műszerfalat, a kilincseket és mindenütt, ahol Matild ujjlenyomatait sejtette.

Bálint autóstáskájából csak az útlevelét tette el.

Jó lesz valamire…

Hangulatvideó: https://youtu.be/c7BDhsiffnM

Olvasd el ezt is: https://hiszemhalatom.hu/2026/05/12/szalonforradalom/