Wenders angyalai – avagy a meghasonult Berlin

Berlinnel kapcsolatosan jómagam és a több mindent átélt korosztályom – örökletesen, a közelmúlt hagyatékaként – általában öreg kontinensünk megosztottságára asszociálunk. Napjaink különös metropolisza hatalmas, és látszatra már egységes. Amikor a nyolcvanas évek közepén, egy hírhedt balkáni diktatúrából kiruccanva – életemben először – Kelet-Berlinben jártam, még csak cenzúrákon furmányosan átszűrődő, szűkszavú, közvetett filmismertetőkből szereztem tudomást Wim Wendersről és filmjeiről. (Ez esetben a „Berlin felett az ég” címűre utalnék!) Végül, újdonsült budapestiként, valamikor a kilencvenes évek elején, egy hevenyészett, azóta már nem létező, igénytelen filmklub vetítésein – efajta hiányosságaimat pótolni igyekezvén – megnézhettem e kérdéses filmet is. A Berlin felett röpködő két (férfi) angyal láttatta képek „déja vu” érzést gerjesztettek.

A filmen láthattam a falon túli, gondosan felgereblyézett senki földjét, amiről ott jártamkor csak sejtéseim voltak, de földi halandó számára nem volt látható. Létezését valami különös, diktatúrákra recepti metakommunikáció révén érzékeltem. A kheki, militarizált Trabant „terepjárókon” és a deszantosított MZ motorkerékpárokon hirtelen felbukkanó, majd elrobogó határőrök a Friedrichstrasse keleti részén vagy az Unter der Lindenen, és kelet felől misztikusan elérhetetlennek tűnő Brandenburgi kapu látványa emlékeimben ma is külön életet él.

A fal árnyékában

Wenders angyalai bizonyára akkor is ott röpködhettek. Láthattak az Alexanderplatzon, amint gyerekesen elámulok és rácsodálkozom az olcsón szórakozni „átugró”, punkra nyírt, melírozott nyugat-berlini ifjúságra. Valószínű, hogy ott állhattak valahol szemközt, az elhagyatottnak tűnő panel-szocreál Brecht kulturális központ tetején, és jól szórakozhattak rajtam, amint felfedeztem, hogy a Friedrichstrasse utolsó kelet-berlini U-bahn stációjában a menetjegyek csak útlevéllel, érvényes vízummal és nyugati márkával válthatóak. Majd felfedeztem az öltönyös, olykor-olykor zakójuk hajtókájába bele-bele suttogó civil stázi ügynököket is.

A szkeptikus és joggal tartózkodó benszülöttekkel azért elég jól kommunikáltam. Azaz inkább, ahogy már imént említettem: metakommunikáltam. Megfigyeltem – ha már eddig is Wendersre utaltam –, a keletiek (később az egyesülés után: osztik) megteremtették a maguk Párizsát a rájuk erőltetett Texasban.* Ismerték és érezték a rokonaikkal és barátaikkal együtt elszakított nyugati városrész mindennapi életét. Maguk teremtette kis világukban, tiltott tévéműsorokon keresztül – még olykor intim szféráikban is lehallgatva – szurkoltak a Honeckerék által rohadtnak titulált kapitalizmusnak. Említett metakommunikációm egyfolytában jól működött. Presszókban, vendéglőkben, német nyelvtudásnak csak enyhe túlzással minősíthető nyelvismeretemmel nem sokra jutottam volna. De volt valami közös, diktatúrákban tenyésztett, közös Káin-bélyegünk, valami különös éteri kapcsolat, ami nem tanítható, és amit azonnal konvertálhattam itt, a keleti blokk legnyugatibb bástyájában. Pillanatokon belül megtanultam, hogy hol nem ajánlatos hosszabb ideig ücsörögni; hogy ne bámuljam a Nyugat-Német Nagykövetség előtt kígyózó, átlépő vízumban reménykedő hosszú embersorokat. Csak a reménykedő, megfélemlített embereket figyeltem, külön-külön; nyugatibb sorstársaimat a szürke, reménykedő mindennapjaikban.

Angyalként a kelet-berlini magaslatokba nem jutottam. Sőt, a keleti városrész akkori imázsához hozzátartozó TV-toronyba sem juthattam be. Így a filmen az angyalok láttatta senki földje, és egyáltalán az akkori Nyugat-Berlin látványa számomra rejtély maradt. Ahhoz még éveket kellett várnom. Pedig ma már tudom: csak néhány méterre lehetett a Friedrichstrasse-i szállásomhoz a Checkpoint Charlie, amelyet a „művelt Nyugat”-tól csak egy színes endékás címeres (körző és kalapács) vaskapu választott el. Bizonyára óriási élményként éltem volna meg a kettéhasított metropolisz látványát. Teljességében láthattam volna a végtelenbe kanyargó hírhedt falat, a gereblyézett senki földjével, ahol Wenders angyalai a háború alatt lebombázott Potsdamer Platzot keresték hiába. Egyik angyal megtestesülésre és szerelemre vágyott, és arra, hogy végre a dolgokat „csak sejtse, és ne mindig tudja”. Szemben velem, aki akkor csak sejtettem, de tudni csak jóval később sikerült. Halványan sejtettem, hogy a jelen állapot nem örök, viszont azt nem, hogy csak néhány év – akár száz napokban számolva, mint gyerekkoromban a Mikulás eljövetelét – és megérem a FAL lebontását.

A felpörgetett huszadik század 1989 végén, valahol az osztrák–magyar határ félhivatalosan elnyesett szögesdrót kerítésénél elindít egy láncreakciót, amely a huszadik század előre hozott végét jelenti. Meggyőződésem, hogy ez a város az akkori Európa megosztottságának vizuálisan egyszerű szimbóluma, de nem sejtettem, hogy a falak virtuálisan ott maradnak az emberi tudatban, megosztva napjaink németjeit: osztikra és vesztikre. (Ez a folyamat eljut hozzánk is, más vonatkozásban!)

A vesztik lesznek a németség hivatalosan meg nem nevezett „übermensch”-ei, és az osztok a szegény, csalódott, makucsai** rokonok, akik a megtestesült (vad) kapitalizmusban pfennigekért eladják a wendersi páncélmellényeiket; ezáltal kiszolgáltatottakká és sebezhetőkké váltak.

Berlin a fal után

Most szeptember van, és a Teremtő homokórájában már pereg a huszonegyedik század. A németek az egyesülés ünnepére készülődnek. A felújított, hírhedt Reichstag tetejére épített áttetsző kupolán keresztül szemlélem az újból státuszába helyezett fővárost. Azt a várost, amely ma is a tudathasadásos Európát szimbolizálja: két nemzeti színházával, két parlamentjével, két repülőterével, két polgármesteri hivatalával és a tagadhatatlan két életével. Neki mindenből kettő van! Wenders angyalait már nem érzem. A filmen ők is ketten voltak. Ketten, a kettészakított Berlin két lelkiismerete. Az egyik már annak idején testet öltött a felgereblyézett senki földjén lehetett, és ahol én, miután a magaslatokat elhagyva, gyalogosan a Brandenburgi kapu felé caplatok. Megilletődve kóválygok a megkoszorúzott, határsértés közben levadászott néhai endékás áldozatok fényképes emlékkeresztjei mellett. Most nyugat felől közelítem meg a keleti városrészt. Az említett „déja vu” érzésem most visszásan hat, mint egy múlt századbeli fotoapparátus tükörreflexes optikája. Egészen idegennek tűnik a Brandenburgi kapu előtere. Egykoron az erre kószálás marxista eretnekségnek minősülhetett. A színes, bábeli, sűrűn vakut villogtató tömegzűrzavar túl az Unter der Lindenen hömpölyög. Fáradhatatlanul gyalogolok, nosztalgiáimhoz illusztrációnak régi képeket keresve.

A Humboldt Egyetem forgataga is színesebb, és a Pergamon Múzeum előtere is turistabuszoktól tarkállik. A zsúfolt Alexanderplatzon közép- és kelet-európai sokaság, afrikaiakkal és ázsiaiakkal fűszerezve. Ambuláns kolbászsütők egy eurós, kétes állagú áruikat kínálgatják. A Balkánról feltűnnek az „itt a piros, hol a piros…” Fortuna istenasszonyt erőszakolgató hírnökök. Bámészkodók statisztálnak a képhez és feltehetőleg kelet-európai és balkáni zsebesek. A közelben retró park. Marx és Engels sötét márvány szoborcsoportja. Meghagyhatták, mint a múlt század tévedésének mementóját. Talpazatánál ázsiai csoport fényképezkedik. Majd elviszik még keletebbre a kuriózumot. Ahogyan majd holnap én is kocsiba ülök, és hazacipelem összekuszált gondolataimat. Végighajtok majd a volt keleti blokk régi és új államain. Egyre csak a volt endékásokra gondolok, különösképpen a berliniekre. Szerintem a FAL leomlása óta keresgélik önmagukat, és ők szimbolizálják azt a mentális megosztottságot, amelybe Európa keleti fele már két évtizede belerokkant. Talán ennek igazolására áthajtok Csehországon, majd Szlovákián, hazaérve a nagy magyar tudathasadásba.

•  szeptember

*Wim Wenders: Paris, Texas (1983)
**Szabó Dezső: Feltámadás Makucsán

Hangulatvideó: https://youtu.be/MIFyr-JI9LM

Olvasd el ezt is: https://hiszemhalatom.hu/2026/06/07/a-farkasokat-mar-kilottek/