Szemenszedett s.m.s-ek

A férfi leparkolt az egyik lakásához közeli mellékutcába. Valahogy nem akaródzik hazamenni, pedig tudja, hogy közvetve még akkor is várják, ha a család már több mint egy órája alszik. Nem érdekli. Ahhoz túlságosan zaklatott. Minél kevesebb zajjal fel kellene menni, ajtót nyitni, csendben lépkedni, betakarni a kiszolgáltatottan alvó, egyenletesen szuszogó feleségét, majd a mikróba készített vacsoráját megmelegíteni és elfogyasztani.

Nem, ez most nem fog menni. Ehhez most szédítően zaklatott.

Későre jár, de a város még érezhetően él, tombol és lüktet. A kocsi kulcsait zsebre vágta. Gyalogosan indult el a Sétáló utcák irányába, ahol a mulatók akár hajnalig is nyitva tartanak.

Közben gondolatait szabadjára engedi, mert ahhoz meglehetősen tapasztalt, hogy tudja: ha most magában tartja őket, hamarosan megőrül.

Valamelyik zsebében felcsendül az ismert mobilszignál; üzenete érkezett! Nem veszi elő, inkább tovább baktat. Nem veszi elő, mert tudja, hogy ki lehet az, aki ebben az órában üzenget, és máskülönben az elmúlt idők során sok mindent megutált. Az egyik ilyen: az SMS-ek. Meg aztán az elolvasásukhoz szemüveg kell, és most ehhez sem volt kedve. Már akkor sem tartozott az ifjú nemzedékhez, amikor annak idején az első mobilkészüléket megvette. Amíg az akkor még iskolás gyermekei apró „bravúrokat” hajtottak végre a liliputi villanybetűsorokkal, ő csak mosolyogva csodálta őket, és félig viccesen kijelentette:

– Hagyjatok engem ezekkel az írásos hülyeségekkel! Én már nem tudok ezekhez felnőni…

Viszont jelenleg felöltője zsebében ott izzott a varázslatos ketyere, feltehetően nem „rövid” szövegű üzenettel. Röhej! Short Message Service! Rövid üzenetek szolgáltatása. Hol van ez már attól? Ismert olyanokat, akik a mobilos szövegezést már külön gyors műfajjá fejlesztették, kijátszva a szolgáltató összes korlátait.

Egy éjszakai presszó félhomályában vélt menedéket. A mobilját kitette az asztalra, míg a készséges pincér lesegítette a felöltőjét.

– Valami erőset hozzak kísérővel? – kérdezte szakavatottan diagnosztizálva az újonnan érkezőt.

A férfi elismerően bólintott, és vodkát kért sörrel.

Megvárta a rendelést, majd elővette az olvasószemüvegét, és néma, bamba áhítattal szemlélte a szerkezetet. Az üzenetet még nem nyitotta meg, csak elmélázott egy nemrég elgondolt hasonlaton, hogy e kis villamos jószág valahogy hasonlatos a Gogol által leírt „orr”-hoz, amely egy szép napon elkezdett gazdájától független, önálló életet élni.

Megnyitotta az üzenetet.

„Te nem tehetsz semmiről” – szólt az üzenet. – „Én akartam, és tudom, hogy tudat alatt te is ezt akartad. Szeretlek!”

Próbálta összeszedni magát, kevés sikerrel. Talán legjobb lesz válasz nélkül hagyni. Mégis szinte óvatoskodva, de bepötyögtette:

„Jobb lenne a mai estét meg nem történtnek tekinteni és elfelejteni. Ez őrültség! Akár a lányom lehetnél. Nem valószínű, hogy holnap vagy egyáltalán valaha bemegyek dolgozni.”

Az üzenetet elküldte, majd a készüléket sietősen kikapcsolta.

„Egy nagy barom, gerinctelen gyáva vagyok!” – gondolta.

Fizetett, de útravalónak még rendelt egy kört.

Másnap tényleg a háziorvosnál kezdett. Erős migrénre panaszkodva kiíratta magát.

„Egy nagy gyáva vagyok!” – morfondírozott egyfolytában, de a mobilt nem merte bekapcsolni. Céltalanul bolyongott a városban. Otthonát kerülte, mindenkit került, főleg a feleségét. Újra az esti helyiségben kötött ki, az ismerős pincér asztalánál, aki felismerte, és cinkos, diszkrét mosoly kíséretében letette elé a még meg sem rendelt vodkát sörrel.

Végül bekapcsolta a mobilt. A kis szerkentyű szinte megzavarodottan ontotta az üzenetszignálok kavalkádját.

„Azt hiszem, tudod, hogy egy nagy gyáva vagy (végül legalább le is van írva!)
hetek óta ezt akartam – hát megtörtént”

„Ha kell, bármikor vállallak. A korod nem érdekel!”

„Minket a sors egymásnak rendelt, és ezt te is tudod, még akkor is, ha gyáva vagy beismerni.”

„Nem érdekel, hogy nős vagy, de ismeretlenül is gyűlölöm a feleséged.”

Aztán arra gondolt, hogy minden csoda csak három napig tart. A negyedik napra összeszedte magát, és bement dolgozni. De zaklatott volt és félt. Félt attól az ismeretlentől, aki őbenne szunnyadt, és irányíthatatlanul rohant az életével.

– Újra talpra kell állnom – hajtogatta, önmagát szuggerálva.

Szüntelenül csak rágódott.

„Határozottan nemet kellett volna mondanom.”

Tudta, hogy a hiúsága hajtja, és akaratlanul is hajszolja azt a felismerhetetlen VALAMIT, ami csak viszi és viszi ellenőrizhetetlen végletek felé.

Hangulatvideó: https://youtu.be/6C3LU5ieXa0

Olvasd el ezt is: Wenders angyalai – avagy a meghasonult Berlin https://hiszemhalatom.hu/2026/06/21/wenders-angyalai-avagy-a-meghasonult-berlin/