Szösz és Szöszmösz hihetetlen története

Történetünk – lehet, hogy furcsán hangzik –, de egy hatalmas tölgyfaajtó lábánál játszódik. Joggal rökönyödhetsz meg, hogy se az Óperenciás tengeren innen, se az Üveghegyen túl nem szerepel a történet helyszínének megválasztásában, se egy nagy sötét erdő közepe, ahol a gonosz banyák tanyája van, vagy valami hasonló, hanem egy hatalmas, de korántsem hétköznapi tölgyfaajtó lábánál kezdünk bele.

Ez az ajtó négy méter magasan, némán tornyosult a szemlélődő fölé, miközben teljesen uralta azt a szintén hatalmas termet, ahová belépni csakis rajta keresztül lehetett. Ugyan, ez a monumentális terem bőven rendelkezett ablakokkal is, melyek igen kimunkáltak és légiesek lettek volna, ha nem hanyagolják el őket ennyire, de tartósabb figyelemre mégsem érdemesek, eltörpülnek az öreg, komor, duplaszárnyas óriásunk mellett. Vén ajtónkat viszont méltón koronázza egy robosztus, díszesre faragott keret, amely az idő múlásával dacolva tartja a súlyos fatáblákból és vaspántokból álló szárnyait. Bizony régi darabja ő az idős háznak, és sokkal fényűzőbb időszakokat éltek már meg együtt, mint ami most, ilyen lehangolóan vette őket körül. Látszott az idő múlása a hatalmas ajtón, színei egyre fakóbbak lettek, a lakkozása néhol lepergett, szörnyű repedések szabdalták keresztül-kasul. Viszont ez a patinás külső nem csúfította, hanem inkább méltóságot kölcsönzött neki. A faragott ajtókereten és nehéz fatábláin felül egy kovácsoltvas kilincs ékesítette még óriásunkat. Természetesen a hatalmas és súlyos ajtóhoz egy roppant nagyméretű és erős kilincs dukál. Alkotója méltó díszének szánta ajtónknak, kifinomultan ívesre tervezte, hogy kényelmesen illeszkedjen a használója kezébe, de hiába a kilincs csábító kecses vonala, ki tudja már, milyen régen érintették? Ki emlékezhet rá, hogy mikor nyitották ki vele utoljára? Vajon még működne, még meg tudná mozdítani valaki ezeket az elrozsdásodott zsanérokat, ki tudná még tárni az óriás szárnyait?

Ezekre a kérdésekre sajnos nem fogunk válaszokat kapni ebben a történetben, mert mint már említettem, ennek az impozáns tölgyfaajtónak a lábánál játszódó eseményekre fogjuk figyelmünket összpontosítani. Igen nehéz észrevennünk szereplőinket ebben az elhanyagolt, félhomályos teremben, de ha jobban odafigyelsz, két porcsomóra lehetsz figyelmes, melyek az imént sodródtak az ajtónk küszöbének. Azért mondom, hogy porcsomó és nem az ismertebb nevükön nevezem őket, hogy „porcica”, mert azt nagyon is zokon venné ez a két macsó porcsomó. Nevezzük hát őket inkább a nevükön, mert az is van nekik: Szösz és Szöszmösz. Szóval a két szöszúrfit, bocsánat Szöszt és Szöszmöszt egy lágy légáramlat sodorta a hatalmas tölgyfaajtó lábához, csak a küszöb állta útjukat, különben tovább sodródtak volna a következő helyiségbe, az ajtó másik oldalára. Így itt megrekedve szemügyre vehették a vén óriásunkat.

‒ Te Szösz, sokkal nagyobbnak tűnik innen az öreg, mint a terem végéből, nem? – kérdezte társát Szöszmösz aggodalmasan.
‒ Valóban, mikor egy hete hallottuk a túloldaláról azt a csodálatos muzsikaszót, nem tűnt olyan lehetetlennek a küldetésünk, mint most ilyen közelről látva hatalmas, néma alakját – vonta le a szomorú következtetését Szösz.
Igen, egy hete keltek útra ennek a hatalmas teremnek a másik végéből, még apró porszemekként. Légáramlatról légáramlatra csatlakozva, cikk-cakkban kerülgetve a letakart bútorokat haladtak előre a céljuk felé, közben egyre nagyobb porcicává – jaj, bocsánat –, porcsomóvá gyarapodva. Bizony, még apró porszem korukban hallották meg azt a csodálatos muzsikát és az arra keringőző táncosok ruháinak surrogását, cipőinek kopogását, mely egy estély alkalmával szűrődött át az ajtó alatt és kényszerítette őket erre a nagy vállalkozásra. Elhatározták, hogy ők is ott fognak keringeni és forogni a következő bálon, a finom kelmék rengetegében, annak a szívet melengető, gyönyörű dallam ritmusára. Hosszú és nehéz utat jártak be, de végre itt vannak, örülnének is neki, ha nem tűnne lehetetlennek az átjutás az ajtó túloldalára.
‒ Bezzeg, ha még porszemek lennénk! – biggyesztette le az ajkát Szöszmösz.
‒ Akkor nem jutottunk volna el idáig! – vágta rá egyből Szösz. – Porszemekként hosszú utat jártunk be és mindenhol ragadt ránk valami jó, valami, amitől nagyobbak és okosabbak lettünk – korholta társát.
‒ Na, te nagyokos, akkor most mondd meg, hogy jutunk át a küszöbön? – háborgott Szöszmösz.
‒ Itt sehogy – állapította meg Szösz –, ahhoz tényleg nagyok vagyunk, de használjuk az eszünket, hogyan juthatnánk át másképpen? – tette fel végül a kérdést roppant optimistán.
Így elkezdték izgatottan sorra venni a lehetőségeiket, szinte egymás szavába vágva:
‒ A kulcslyuk túl magasan van, oda nem tudunk felugrani – mondta Szöszmösz.
‒ Az ajtón pedig évtizedek óta nem jött be senki szerintem. Így hiába várunk arra, hogy egyszer csak kinyitja nekünk valaki és mi hipp-hopp besurranunk – elmélkedett Szösz.
‒ Az öreg sem fog nekünk segíteni, mert mióta meg se mozdult, a hangját sem lehet hallani – nézett fel közben méltatlankodva Szöszmösz az ajtóra.
‒ Szerintem már mély álomba merült, csoda, hogy nem halljuk a horkolását – komorodott el erre a gondolatra Szösz.
Majd nehéz csend telepedett a hatalmas, félhomályos teremre. Ebben a szinte már tapintható némaságban, tanácstalanul és lógó orral tépelődött két hősünk, szinte hallani lehetett, ahogy csikorgatták a fejükben cikázó gondolatok és ötletek agyuk számtalan fogaskerekét, hogy valami hasznos megoldáshoz jussanak.
‒ Hahóóó, halihóóó! Ó Nagy és Bölcs Tölgyfaajtó, mondd, hogyan juthatnánk át rajtad a túlsó oldalra? – rikkantotta el magát Szöszmösz.
Csak úgy zengett a hangjától ez az álmos melankóliába süllyedt hatalmas terem és a piszkos, megrettent ablakokról verődött vissza roppant kellemetlenül. Szösz is összerezzent és idegesen ripakodott rá:
‒ Neked teljesen elment az eszed, hát a frászt hozod rám! Fel akarod bőszíteni az óbégatásoddal?
‒ Miért bőszíteném fel? – nézett rá értetlenül Szöszmösz. – Csak egy kérdést tettem fel, ha akar, válaszol, ha nem akar, akkor nem – vonta meg a vállát nagy duzzogva.
A nagy tölgyfaajtó nem akart nekik válaszolni, sőt az igazat megvallva, olyan hosszú ideje állt ott némán, ebben a süket csendben, hogy már mélyen be is szundított. Így, ha akarta volna, se hallhatta meg a kis Szöszmösz kérdését, még annak ellenére sem, hogy olyan fülsértőre sikeredett.
Félszegen, ám várakozással telve meredtek az öreg ajtónkra, de semmi sem történt. Nagyon csalódottak voltak, hogy ilyen hosszú utat tettek meg és az álmuk mégsem válik valóra. Szöszmösz a kudarctól teljesen lelombozva már haza is akart menni, csak minél távolabb legyen ettől a komor és mogorva ajtótól. De Szösz türelemre intette:
‒ Várj még, meglátod, lesz megoldás, és ott fogunk keringőzni a bálozókkal arra a csodálatos muzsikaszóra. Emlékszel még milyen szépen szólt a fuvola és milyen lágyan pendültek a hárfa húrjai?
Na, ettől Szöszmösz teljesen begurult, hiszen nála jobban senki sem vágyott arra, amit az imént Szösz olyan érzékletesen lefestett neki:
‒ Ne magyarázz itt nekem! Belerángattál ebbe a lehetetlen és nevetséges küldetésbe. Elvesztegettem egy csomó időt és energiát, ahelyett, hogy otthon… – félbeszakítva mondandóját elgondolkodott, hogy mit is tett volna otthon, de semmi sem jutott hirtelen az eszébe.
Persze, hogy nem jutott az eszébe semmi, hiszen nem vágyott semmi másra igazán, a szíve legmélyén is csak arra a muzsikaszóra és a táncra.
‒ Szóval mivel is töltötted volna az időt otthon? – kérdezte gúnyosan Szösz.
‒ Szöszmötöltem volna! – vágta rá indulatosan Szöszmösz. – Nem tetszik? – és felszegett állal, durcásan csücsörítve meredt Szöszre!
Szösz először megdöbbenve nézte, majd ajkai mosolyra húzódtak és elkapta egy olyan röhögő görcs, hogy a hasát kellett fognia közben. Vidám, szívből jövő kacagása járta át a termet, még a könnyei is kicsordultak, úgy röhögött. Már teljesen összegörnyedve fetrengett a földön, de még mindig csak kacagott és kacagott, úgy nézett ki, hogy sosem fogja már abbahagyni. Szöszmösz eleinte dühösen figyelte barátja ilyen pofátlan derűjét, de ragályosnak bizonyult a nevetése és hamarosan ő is ott görnyedt a hasát fogva és a könnycseppeket törölgetve a szeméből.

Na, hogy így kinevették magukból a feszültséget és az elkeseredést, megújult lélekkel és szemekkel látták a világot. Meg is hallották a hőn áhított csodálatos muzsikát, ami miatt idáig eljöttek. Követték a hang irányát, mert az ajtó egyik sarkából mintha erőteljesebben áramlott volna feléjük a nemrég kezdődött bál zsivaja.
Valóban az öreg tölgyfaajtó bal sarkában kemény munkával egyszer egy egér utat rágott magának és ezzel alagutat nyitott a másik, új, csodákat rejtő terembe. Ezen a lyukon könnyedén átlibbenhettek a túloldalra barátaink és teljesülhetett a régóta dédelgetett álmuk. Megtorpantak egy pillanatra a bejáratnál, egymásra néztek, majd kacagva sodródtak be egy lágy fuvallat hátán a táncoló forgatagba, és élvezhették a keringőző selymek között azt a csodálatos muzsikaszót.

Hangulatvideó: https://youtu.be/k4PioDT0130

Olvasd el ezt is: Hófehér https://hiszemhalatom.hu/2025/11/23/hofeher/