Vihar, kezdő matrózoknak

Kinn a Hold higanyfényében két dulakodó férfi kontúrja, és a rémülten sikoltozó húgom. Pánikhangulat vesz rajtam is erőt. Az esteli félelmetes felhőknek már nyoma veszett, csak a tolakodó hipererős szél és az idegesen csapkodó óriás hullámok moraja fenyeget. A két skandináv agresszív. A lányos képű Larsot, Mara miatt a szakállas társa, pillangókéssel a kezében vonta volna felelősségre. Lars, a lányos képével nem ment át a szakállas gladiátor hűségtesztjén. Gondolom a húgom is ezért visítozott. Ed igyekezett volna nyugtatgatni őket. Meg kell adni, egész ügyesen taktikázott a néhány szavas angol szókincsével. Főleg a szakállast próbálta volna csitítgatni, amikor az váratlanul hasba szúrta. Ed megtántorodott. Egész testében remegni kezdett. Támadója szinte hitetlenkedve, rácsodálkozva tétován állt, majd fejveszetten, véres késsel a kezében futni kezdett a közeli, még szunyáló lakópark irányába. Ed bizonytalanul tántorogva, mindkét kezével a hasát leszorítva a bejárati ajtó felé tántorgott. Onnan, a rémülten csodálkozó Gerhard és Zoé érkezett. Egy mentő kellene! – nyögte Zoé

Mindez a szelek zavarta naplementével kezdődött. A látványos naplemente éppen műsoron lett volna. Az élővilág a dagály megváltó csodájára várt. A döbbent természet szinte lélegzet-visszafojtva készült valamire, amit rejtélyes felsőbbrendű erők menetrendszerűen programoztak. Az ember fia nem akar tudomást szerezni róla, de az ő felsőbbrendűnek hitt sorsát is valahonnan irányítják. Mindez oly titokzatos, kívülálló számára csak rejtélyes csatornákon keresztül felfogható.
A sirályok izgatott, furcsa köröket repültek, majd eltűntek valamerre, és a halak látványos szaltókkal bukkantak fel a robbanásra kész vízből. Ez akárcsak a valódi világvége főpróbája is lehetne.

A húgom és a világ, ami körülvesz

A szürkésfehér, finom homokon ültem a szélviharos naplementében, és ha a szél nem zavarna, jobb híján Chaucert olvasnék, de történetei idegesítettek. Így hát megpróbáltam nyelvezetére és stílusára koncentrálni. Perverz alak lehetett ez is, – gondoltam. Az említett „rejtélyes erők” tudtomon kívül merényletre készültek ellenem. Ettől a finom homokos partszakasztól, rajtam kívül, állítólag mindenki el van ájulva. Én már csak azért sem, mert vizes fürdőruhám kellemetlenül csípett. Utálkozva pislogtam a húgom felé, amint az önfeledt cigizés közben az éppen aktuális fiújával csókolózik.

A srác, úgy két napja Gerhardként mutatkozott be. – Német! De nem ám a rohadt kapitalizmusból érkezett, hanem hamisíthatatlan hazai termék. Vegyes nemzetiségű, majdhogynem azonos korosztályú, bánáti társaságával csípte fel a kedves húgom, aki minden perverzitást magában sejtető változatosságokért rajong. Gerhardék is ugyanabban az ifjúsági pihenőtáborban laknak, mint mi ketten a húgommal. Egyszerűen nem értem a szédült húgomat! Nem tudom, mit is szólna apánk, ha látná! Apánk, aki városunk egy köztiszteletben álló, mondhatni híres személyisége, és aki mindkettőnket imád, de mégis a húgomat, Marát bálványozza. Mara önfeledten, kamaszosan felszabadult. Ma egy német srác, holnap akár egy magyar, és lehet, hogy ebből a vegyes nemzetiségű galeriből még egy szerb is horgára akadhat. Már csak azért is, hogy gazdag „lepkegyűjteményében” az egész Bánát soknemzetiségű palettája képviseltetve legyen. – Kell a változatosság! A mieinkből, a románból – az én édes kis húgocskám – már a gimnáziumi éveinek elején legalább féltucat trófeát bespájzolt. Szerencsére az országban négerek nem élnek. Már csak az hiányozna!”

Szemmel láthatóan Gerhardék „csodálni” készültek a naplementét. Most éppen azon lelkesednek, hogy pár napja megtörtént „az emberiség történetének első Holdra szállása”. Egész éjjel le sem hunyták a szemüket. Piáltak, smároltak, majd a landolás pillanataiban „különleges technikával” a tévéképernyőt fényképezték. Majd kíváncsi leszek, hogy mit lehet majd előhívni belőle. A húgom szeretné, ha „hozzájuk csapódom” és „kibújok a vénkisasszonyos tüskepáncélomból”.
Lehetetlen! Ettől a hangoskodó gimis galeritől csak kiütést kaphatok, mindazon túl, hogy erotikából valószínűleg tanórákat vehetnék tőlük. Ez nem az én megállapításom, hanem Zoéé – a kislánykori – ma nagyvilági barátnőmé, aki temperamentumában egy az egyben olyan, mint Mara. Ő is itt nyaral, csak valahol elvan újdonsült, valamilyen skandináv barátaival.
Közben Gerhard egy bontatlan konyakos üveget dédelgetve, annak vetemedett kupakjával kínlódik.

Ed megérkezik

Nem fehér lovon, hanem mentőcsónakban, a jövő lovagja egyszer csak dagályon megérkezett. Egyáltalán nem tűnt kamaszosnak. Így első látásra inkább korombelinek saccoltam. Erőteljes evezőcsapásokkal, sisteregve ért partot. Izmos, erősen napbarnított, az átlagosnál valamivel magasabb, körszakállas hímállat. Napszítta, koszos-fehér tengerészsapkával, kopott „béketáborbeli” farmernadrágban, kék csíkos tengerésztrikójában amolyan megkésett jacklondonosnak mutatkozott. – „Giccses! Még az is meglehet, hogy pipázni is fog!” – gondoltam.
Az időközben kidugaszolt konyakos palackot Gerhard nagy tisztelettel először neki nyújtotta át. Leereszkedően, hófehér ép fogait elővillantva, önelégült mosollyal fogadta a galeri tiszteletét. El kell ismernem, személyiségének volt valami kisugárzása, de engem nem hengerel le. Inkább csak egy kicsit kíváncsivá tett. Húgom galerije izgatott tisztelettel fogadta, mint kezdő matrózok a kapitányt, vagy mint bennszülöttek a Nagy Fehér főnököt, amit annak a nagy, széles, elégedett mosolya díjazott.

– Na, mit szólsz hozzá? – sziszegte odaadóan, szinte behunyt szemekkel a húgom.

– Ő Ed, a vízi mentős. Igaz, hogy olyan, mint egy valóságos görög isten?
Mindjárt elhányom magam ettől a szédült tyúktól. Így rajongani egy hímállatért!
A következő pillanatban a hímállatnak titulált Ed előttem állt a legszélesebb, bűbájos, ünnepekre tartogatott vigyorával.

– Ed vagyok – mondta egy hollywoodi profi bérmosolygó magabiztosságával, várva, hogy neve hallatára valahol megszólaljanak akár a harangok is. 

Felém nyújtotta ápolatlan, kérges jobbját. Eközben beképzelt, ellenszenves mosolyráncai kisimulva elcikáztak hullámokban valahová a gondozatlan szakállszőrzet alá. Erőtlenül hebegtem el a nevem, és nem volt időm a „tüskepáncélom” mögé menekülni. Ellenkezni sem volt erőm vagy időm, amikor galeriszokás szerint arcon csókolt, és én a húgom kaján tekintetének asszisztenciája mellett akaratom ellenére is viszonoztam. Bőrének sós vízillata és leheletének keserű dohányszaga nem volt kellemetlen.

A naplemente utolsó természetes képei peregtek, mi meg az erősödő szélben szedelőzködtünk. A társaság lassan elindult a parton. Szerettem volna egyedül maradni az újra felfedezett gyengéimmel, de akaratlanul is utánuk ballagtam.

– Hadd találjam ki… Mara nővére vagy, az angoltanárnő?
Zavartan bólintottam. 

– Majd csak ősztől – makogtam. Észre sem vettem, hogy letegezett. 

A nappali kánikulának már nyoma sem volt. A tenger egyre erősebb ütemekben morajlott, míg az erősödő szél kellemesen, hűsítően cirógatott. Az égbolt látványában feleződni látszott. Észak felől fenyegető sötét felhőlavina bodrozódott. Ed mezítláb előttem lépkedett. Valaha kék tornacipőit a fűzőknél összekötözve bal kezében himbálta. Tekintetével az eget és a tengert pásztázta, amolyan birtokosként, mintha az egész horizont tengerestől, partostól, naplementéstől kizárólag az ő tulajdonát képezné. Mint egy magabiztos véreb, látványosan beleszagolt az éterbe;

– Úgy látszik, elég nagy vihar készülődik – nyugtázta.

Belső vívódás és múlt

Szeretnék begubózni. Szeretnék valami kívülálló szerepet. Olyat, hogy én mindenkit láthassak, de az én fizikai jelenlétem nélkülözhető legyen. De feladom! Akaratlanul is visznek a lábaim. Majd valamikor magamnak is megnyugtatásul megmagyarázom. Például, hogy Marát nem szívesen hagynám magára. Nem mintha akár egy percig is irányíthatnám, de akárhogy is vesszük, még kiskorúnak számít. Magas és szép, rakoncátlan barna lány, hosszú, dús fekete hajkoronával és érzéki ajkakkal. Tudom, szebb és karcsúbb is, mint én, és nem csak azért, mert hat esztendő előnyöm van vele szemben. Mint idősebb nővér, felelek érte, és jobb, ha a közelében vagyok.

Ballagtam a csoport után. A végül kidugaszolt konyakos palack körbejárt. Ed, palackkal a kezében engem is bevárt. Szó nélkül, határozottan felém nyújtotta. Valahol egy képzeletbeli színfal mögött az égiek bosszút esküdve ellenem rendezgették a további életem forgatókönyvét. Nem ellenkeztem. Ügyetlenül meghúztam az üveget. Én! Én, aki még pohárból is csak igen ritka alkalmakkor fogyasztok alkoholt. Legfeljebb szilveszterkor pezsgőt, egy koccintás erejéig. Béna mozdulataimat húgom csodálkozó, gunyorosan kaján tekintete kísérte.
Mint már említettem, fruska létére az erotika terén engem jócskán lekörözött. Huszonhárom éves, friss diplomás szűzként nem mindig tudok mit kezdeni magammal. Ezen a téren csak sokkoló rossz tapasztalatokat gyűjtöttem. Visszatérő emlékképeim akár depresszióba is kergethetnének.
Adrian bölcsész volt. Társaságomban feszült és jóképű. Nem volt túl magas, de közös programjaink tiszteletére mindig lapos sarkú cipőt húztam. Harmincas éveinek elejét taposta, és nem elhanyagolandó „erény”: nem volt nős. Az egyetemen apánk tanítványa volt, és köztudott volt, hogy kölcsönösen tisztelték egymást. Eleinte ennek tulajdonítottam a velem szemben tanúsított félénkségét is. Érettségim előtt már kísérgetett. Koncertekre és színházba jártunk. Szolid társasági összejöveteleken – apa örömére – hűségesen gardírozott. Apa annak is örült, hogy nem élem gyerekkori barátnőm, Zoé viharos életét, hanem megelégszem a kulturált kiruccanásokkal. De, amiről ő nem tudott: megelégedtem az általam kezdeményezett szerelmi előjátékokkal, amelyek számomra menetrend szerint furcsa altesti bizsergésekkel és hasogató, kellemetlen fejfájásokkal végződtek. Közben Zoé mindent elmesélt, amit falánkul átélt, és én csak ámultam. Történetei fura mód felizgattak, olyannyira, hogy néha egész testemben bizseregve megálmodtam őket. Gyakran úgy, hogy Zoé szerepében én voltam. Ilyenkor izzadtan, felhevülve – ágyékom táját simogatva – ébredtem. Utáltam saját magam! Álmodtam Adriant és magam. Ami a legborzasztóbb: álmodtam Zoét Adriannal…! Nem irigykedtem a barátnőm életmódjára, de lassan kezdtem elunni az enyémet. Zoé – amolyan merényletszerűen, – tudtomon kívül megpróbált a segítségemre lenni. 

– Adrian túl szépfiú ahhoz, hogy igaz legyen! – jelentette ki nem kevés malíciával. Ezt akkor nem értettem, és most már tudom, hogy Zoé tisztában volt azzal, hogy nem értem. Nem is próbálta megmagyarázni. Ő sem volt biztos mindenben, de betegesen érzékelte, ha valamit nem talált rendben.

A gólyabálomat követően szervezte meg azt a bulit, amelyen eléggé pityókosan ráeszméltem, hogy csak ketten vagyunk Adriannal. Ez a nap mérföldköve eddigi életemnek. Freud papi ide vagy oda, de ez kimaradhatott volna. Ekkor történt meg először, hogy egy kicsit odafigyelés nélkül ittam. Esküszöm, senki sem tanította, de a bennem lappangó női ösztönöm hozzásegített, hogy Adriant tettekre késztettem. Viharos előjátékunkat követően „a teremtés koronája” vergődő mezítelen testem mellett ült alsógatyában, arcát tenyereibe temetve; zokogott. Ez egy olyan fejezet, ami egyetlen életrajzomban sem fog szerepelni.

A vihar közeledése

A parti homokban mezítláb caplattunk. A szél továbbra is egyre erősödött, és a növekvő hullámok mögül csak elvétve bukkant fel a süllyedő nap keskeny karéja. – Húzzunk bele, fiúk-lányok! – indítványozta Ed, amolyan nemokapitányosan. – Perceken belül itt lehet a vihar! – figyelmeztetett.
Ami igaz, a szél egyre csak erősödött, és pillanatokon belül a földrajzi atlaszokban feketének nevezett tenger szürkén, haragosan morajlott. Szaporázott léptekkel közelítettünk a világítótorony felé. A konyak a fejembe szállt, és nem bántam, amikor a körbejárt palack újból hozzám került.

A közeli mólón már fenyegetően átcsaptak a habzó hullámok, amikor Ed egy hangárszerű épülethez vezette a társaságot. Megtudtam: ez őfelsége Ed szárazföldi birodalma. Láthatóan Gerhardék és a húgocskám már ismerték a járást. Otthonosra vették a figurát. Már ha akartam volna sem menekülhettem. Kint hirtelen megeredt az eső, és mi itt caplattunk a szebb időket is látott, több év porától belepett csónakroncsok között. Végül elértünk az újdonsült házigazdánk keskeny farostlemezzel leválasztott magánszentélyébe. Hosszúsága a hangár szélességének felelt meg, lakhatóvá „folyosóvá” alakítva. Villanyt gyújtottak. Az egyetlen égő fényét elnyomni készült az erősödő sötétség. Gerhard bekapcsolta a kopott, óriási TESLA magnót. A házilag tákolt hangfalak is némi bazári, giccses fénnyel szolgáltak. Divatos angol számok több decibellel.

– Foglaljon mindenki helyet, ahol csak tud és akar – rendelkezett Ed, mint kapitány.

Vele és Marával a lópokróccal leterített, gidres-gödrös vaságy matracára ültünk. Ed, mivel az útravaló konyak időközben elfogyott, középre húzta a kopott, valamikor politúrozott asztalt, valahonnan egy megkezdett üveg Johnny Walkert és egy bontatlan orosz vodkát szervírozott. 

– Ki mit kér? – Most valljon! – kínálta nyájasan.

Ekkor kopogtattak. Mi az, hogy kopogtattak? Egyenesen dörömböltek. A galeri egyik tagja elment ajtót nyitni. Meglepetésemre az agyonázott Zoéval és két skandinávval tért vissza. Egy szakállas harmincas és egy lányos képű szőke ifjúval. A szőke, aki ha jól emlékszem, Larsként mutatkozott be, hosszúra növesztett szőke sörényével és formás, érzéki ajkaival akár egy germán eposz Krimhildája is lehetne. Zoé mindazon túl, hogy már eléggé kapatosnak tűnt, meglepődött, hogy itt talált. Egy üveg Martinival érkeztek, de látszott rajtuk, hogy már nem szomjasak. Zoé láthatóan ismerte a járást, mert az ütött-kopott szekrényhez lépett, ahonnan tiszta törölközőt szedett elő. A társaságnak hátat fordítva, unzsenírt levette a csuromvizes blúzát, és lazán törölgette mezítelen felsőtestét. Ed ahhoz a szekrényhez lépett, és egy kopott, de tiszta matrózpólót nyújtott át neki úgy, hogy közben hátulról a csupasz vállára csókot nyomott. „A perverz vadállat!”Meglepetésemre Zoé vidáman felnyerített, úgy, hogy mindenki számára láthatóvá váltak amúgy karakteres mellei. „Ezek tehát nem ma találkoznak először!” – állapítottam meg. De hát Zoén nagyon csodálkozom. Mint gyerekkori barátom, mostanáig évfolyamtársam… Furcsa! Azért tudtommal eddig nem állt le akárkikkel. Jó, tanítani esze ágában sincs. Mint mondotta: turisztikával akar majd foglalkozni… De hát ő tudja!
Egyik kezében az üveg Martinival most már matrózosan felém jött, és átölelt. 

– De örülök neked! Jó, hogy kilépsz egy kicsit a rohadt mindennapokból, kicsim. Ez az élet sava-borsa.

Elővette az üveget, és próbálta a kupakot lecsavarni. Hiába erőlködött. 

–  Gyere, te kis tengeri medvém – csacsogta Ed felé –, és nyisd ki nekem ezt az üveget. 

– Kár, hogy nincs egy kis jég meg citrom. Na de így is megisszuk. Remélem, tartogatsz még abból az ázsiai cigidből egy párat?

Alkohol, zene, sodródás

A vihar kint a csúcspontján tombolt. Az a néhány korty konyak, amit az úton ittam, már kezdett megártani. Megadtam magam a sorsnak. Zoé a kezembe nyomott egy kétes tisztaságú, pohárnak látszó tárgyat, amely valamikor valószínűleg mustár tárolására szolgált. Ed mindenkinek töltött, amit kért. A két skandináv a vodkára indult be, és Ed nem sajnálta tőlük. Amikor visszajött hozzánk, újból belecsókolt Zoé nyakába, aki nevetve beleremegett, de minden ámulatomra nem kérte ki magának. Ed rágyújtott a különös cigire. Mélyen letüdőzte, és szinte meditálva, majd nekünk is továbbadta. 

– Ez a két haverod nem meleg? – kérdezte Zoét.

Zoé bólogatott.

– Az egyik az biztosan. Sajnos…

Halk, hangulatos zene szólt. Zoé tapadósan Gerharddal táncolt. Olykor-olykor csókolóztak. Már nem botránkoztam meg rajta, pedig Zoé részéről akár liliomtiprásnak számíthatna. Mégis mi lenne, ha ősszel, ha mégis a tanügyet választaná, és Gerharddal mint tanítvánnyal kellene szembenéznie valamelyik gimiben. A húgomnak időközben nyoma veszett. Lehet, hogy Gerhardot elunta, és valaki mást talált érdekesnek. Már semmi sem érdekel. Ed egyre másra tölt nekem, és időközben csak ketten szívunk a különös ízű cigiből. Mint vízi mentőt, a külföldiek jól tartják.

Orosz vodkát kever paradicsomlével, és fűszerezi. Közben rajtakapom magam, hogy nemhogy nem zavar Ed kitartó simogatása, hanem határozottan jól is esik. A hangfalakból most csöndes francia számok szólnak. Majd felkér táncolni. Tudom, hogy el akar varázsolni. Segít neki Joe Dassin francia szövegű dala: „Et si tu n’existais pas…”

A beteljesülés és a megszakítás

Beletáncolunk a hajnalba. A vihar elállt, csak a tenger morajlott vészjóslóan. Már csak ketten vonaglottunk akármilyen zenére. A telihold a magas ablak mozaiküvegein keresztül megtörten kukkantott be. Újból hosszú idő óta először fejfájásig csókolóztam. Nem érdekelt volna, ha a húgom és Zoé kikacagnak, csak végre történne valami. Edről nem állítható, hogy félénk, de biztosan taktikázik. Végül összeölelkezve otthagyjuk a hangulatvilágítást és az egyre halkuló zenét, és elindulunk a csónakok között a sötét hangárban. Némelyikből félreérthetetlen szuszogások és hangok hallatszanak. Nem érdekel. Akár Mara is lehet. Ed hirtelen az ölébe kap, és átlendít egy száraz, használaton kívüli csónakba. Ekkor tapasztalom, hogy a padlózata ágyszerűen komfortosított. Szakavatottan vetkőztet, és közben hevesen végigcsókol. Ugyanezt teszem én is vele. Nem ismerek magamra! Valami belső, titokzatos erő ráncigál a várva várt ismeretlen felé. Kezei fürgék, hevesek, de nem durvák. Végül belém hatol…

– Te szűz vagy – hangja elfojtottan is csodálkozó. De itt megrekedünk.

Kintről vérfagyasztó női sikoly zúzza semmivé az idillt. Mintha Mara hangja lenne. Ed felugrik, és sietve kapja fel a farmernadrágját. Mezítláb, mezítelen felsőtesttel kirohan a haldokló éjszakába. Én is zsibbadtan szedelőzködöm. Mintha egy másik naprendszerből érkeznénk. Nem tudtam, hogy e bűnös éjszakámat mások leforrázzák…

Hangulatvideó: https://youtu.be/kUeF-haJkNM

Olvasd el ezt is: Üzenet a százados elvtársnak https://hiszemhalatom.hu/2026/03/29/uzenet-a-szazados-elvtarsnak/