Az „Ismeretlen Katona”

Kisvárosi legendák 

Az Ismeretlen Katonát a városban mindenki ismerte. Nem véletlen, hogy a halálhíre – amely megelőzte lezárt, kincstári koporsóban való megérkezését – megdöbbentette az embereket. Ha abban az időben is népszerűségi listákat készítettek volna, egyik napról a másikra hirtelen líderként messze ő vezette volna a mezőnyt, legalábbis a temetése utáni napokig. Nem csoda, hiszen ebben az unalomba süppedt kisvárosban már évek óta az is eseménynek számított, ha valakinek eltűnt a macskája, nem beszélve egy halálesetről vagy bűnügyről. Apropó, bűnügy! A mindenható rendőrparancsnok már hetek óta nyomozott ismeretlen tettes után, aki a környék egyetlen agyonhajszolt nőgyógyász orvosának agyonhajszolt, poros, ócska Trabantjára „Doktor Picsász” feliratot mázolt.

Szenzációval évekig csak Ede, a csodacsatár szolgált. Ő volt a város szépfiúja és fenegyereke, rossznyelvek szerint bikája, aki hajdanán nagyvárosi, egyetemi csapatokban rúgta a bőrt, és aki a városka férfiait akaratlanul is két táborra osztotta: az Edét imádók, illetve Edét ócsárolók táborára. Az imádók tábora, hál’ Istennek, népesebb volt, viszont az ócsárolókat is meg kellett érteni, mivel idetartoztak – nem kis számban – a megcsalt férjek és azok, akik csak a boldogító igent követően szereztek tudomást az akaratukon kívüli tényről, hogy Edével is sógorságba kerültek. De Ede mindezért látszólag nem zavartatta magát. Már harmincon túl is a helyi focicsapatot erősítette. Rajongói legendákat susmogtak róla, oly addig, amíg azok valós történetté nem kövesedtek. Volt, aki tudott Ede egykori egyetemi válogatott kerettagságáról, ami csak azért nem dokumentálódott a kíváncsi utókor számára, mert azon az egyetlen válogatott mérkőzés utolsó perceiben „titkos fegyverként” csereként beállhatott volna, de az addig is ellenséges, az ellenféllel egy követ fújó, undok bíró – ki más? – ezt megneszelve idő előtt lefújta a mérkőzést.

A városka legutóbbi tömeges eufóriája is Edének köszönhető. Ugyanis felröppent a hír, hogy nemsokára titkos francia menyasszonya érkezik. A férfiak – és most már az izgatott nők is –, valamint a politikai hatalom titkosszolgálatának kopói lázas kíváncsiságban várakoztak. Aztán nagyot csalódtak, mert egyik esős, nyári éjszaka közepén érkezett ugyan egy francia rendszámú, légpárnásnak vélt, sötét színű Citroën, amelyet egy csinos, farmeröltönyös hölgy vezetett, de a reggelt nem várták ki. Így közelről senki sem láthatta sem a menyasszonyt, sem az autót. Kora hajnalban a Citroën eltűnt a nővel és Edével, örökre itt hagyva a reménytelen unalomban vergődő városkát, hogy tovább szője a hétköznapjait színesítő furcsa legendáit. Az Ede-ócsárlók eleinte szinte megkönnyebbülten fellélegeztek, és csöndben nyalogatták nehezen gyógyuló, Ede okozta sebeiket. Az Ede-rajongók – a nőgyűlölő Uhutól, az órásmestertől, a helyi kiskocsma kortalan bölcsétől vezérelve – viszont új „bezzeginfókkal” gyarapították az eddig sem szegényes Ede-legendáriumot. A megszületett új legenda szerint Ede Franciaországban él, és az addig nem túl dicsőséges francia futball gyors fejlődése nagyrészt a mi Edénknek tulajdonítható. Uhu azt is tudni vélte, hogy azóta Ede a híres Michel Platini személyes trénere. A kételkedők – akik időközben belátták, hogy a helyi csapat Ede hiányával teljesen lezüllött, és kiesett a bajnokságból – Uhutól állításához mégis bizonyítékokat követeltek. „Állatok! Hülyék!” – üvöltözött a kisvendéglő bölcse. „Milyen bizonyítékokat akartok? Nézzétek a Platini leheletfinom cseleit! Ilyet csak az Ede tudott. Emlékezzetek a Bagolyvára elleni bajnoki döntőre. Ugyanazok a fifikás mozdulatok, amelyeket Platini a brazilok ellen alkalmazott.”

A halálhír érkezése 

A látszólag lelassult, sunyi idő sajnos észrevétlen pergett, és a legendák – Uhu kivételével – versenyben fakultak a kiöregedő lakosokkal. A ragacsos, sűrű kánikulába hideg zuhanyként érkezett a hír, amely szerint a városka szülöttje, az Ismeretlen Katona szolgálatteljesítése közben balesetben életét vesztette.

Állításommal eszem ágában sincs akárkit is megdöbbenteni, de ki kell jelentenem, hogy e szomorú hír már mindenki előtt, megmagyarázhatatlan – ha úgy akarják – titokzatos metakommunikációs csatornákon keresztül eljutott hozzám.

Együtt nőttünk fel, egy utcában, néhány háznyi szomszédságban. Egy óvodába, egy iskolába és egy osztályba jártunk. Viszont egy idő után őt a szülei – diszkréten, hogy az én szüleim meg ne sértődjenek – tiltották a velem való huzamosabb barátkozástól, mert osztályfőnökünk, mellesleg franciatanárunk szerint fiuk „l’enfant prodige” személyiségére az én öntörvényű „l’enfant terrible” életformám bénítólag hathat. Ezért majdhogynem titokban, kihasználva az anyatermészet egészséges diszkrécióját, pecázgatva végigkóboroltuk a folyópartokat és a közeli hegyek erdeit. Útjainkon ösztönszerűen és élvezettel tanulmányoztuk a színes madárvilágot, meglesve az erdő forrásához inni érkező szarvasokat és a mindig jellegzetesen csörtető, olykor félelmetesnek tűnő vaddisznókondákat. Így fedeztük fel és kedveltük meg azt a festői erdőszögletet, amelyet korhadt, roskadozó magaslesével együtt az erdőjárók emberemlékezet óta Szarvasok völgyének emlegettek. Itt jól el lehetett beszélgetni és jövőt tervezni. Ha a földrajzi térben valamilyen okból kifolyólag egymástól távolra kényszerültünk, ide baktattam ki a kutyámmal. Kis idő múlva – lehet csodának is nevezni – valami megmagyarázhatatlan, éteri síkon sikerült egymással kapcsolatot teremtenünk. Ez így volt fordítva is, amikor én voltam távol.

Kisvárosi erkölcsök és Uhu világa

Az ismerősök testvéri jóhaverokként tartottak nyilván, és ez így is volt. Ahogy kamaszodtunk, az egykori legendás példaképünket, Edét követve együtt kerülgettük titokban a külsőséges erkölcsöknek megfelelni kívánó, feltüzelt lányokat és a szenteskedő, csalfa asszonyokat. Még az is valószínű, hogy ily módon több ágon sógorságba is kerültünk egymással. „Minden kisváros egy beltenyészet!” – jelentette ki Uhu, pohárral a kezében, a kopott, jobb időket is látott söntés előtt, kibámulva a nyitott ajtón a főteret koptató sokaságra. És amikor e kijelentésre az elkábult, italozó hallgatóság egyszerre felkapta a fejét, tovább is fejtegette: „Nézzétek, mindenki mindenkire hasonlít… és ez a sok csámpás, hülye ember! Ha így haladunk, csak mutánsokat fognak szülni ezek a szukák!”

Uhu gyakori nőgyűlölő kirohanásainak okai mindenki számára nyilvánvalóak voltak, mivel a kisiklott házasságok és párkapcsolatok terén a környéken toplistát vezethetett. Legutóbbi, néhány hónapot átvészelő kapcsolata is eléggé viharosnak bizonyult. Vivi, a helyi mozi jegyszedőnője – látszatra, távolról szemrevaló teremtés – slampos volt, és a minimális női higiéniát is pacsulival álcázva kezdetben megbabonázta a férfit. Az órásmester még ha kopottasan is, de tisztán és pedánsan öltözködött. Már évek óta maga mosott és vasalt, és – amint a későbbiekben harsogva többször is hangoztatta – Vivi holmijait is hajlandó lett volna tisztán tartani, ha az igényt tartott volna rá. De állítólag a nő még fehérneműt is ritkán cserélt, és mosakodni is csak ímmel-ámmal, hosszas rábeszéléssel volt hajlandó. Mindezt megelégelve Uhu cselhez folyamodott. Beszerzett egy divatos, hétdarabos női bugyikészletet, amelyre a hét napjait hímezték hétfőtől vasárnapig. Ezt ajándékozta kedvesének születésnapjára, aki elhúzta a vastagon rúzsozott szájacskáját, mert készpénznek, vagy uram bocsá’, egy üveg pacsulinak jobban örvendett volna. A számára felállított implicit csapdát nem sejthette.

E kapcsolatnak egy péntek esti pásztoróra kezdete vetett véget. Uhu a pacsuliillatból vetkőztetni kezdte a nőt, és a bugyihoz érve szembesült a skarlátvörös HÉTFŐ felirattal. Dühbe gurult, és Vivit kizavarta a PÉNTEK éjszakába.

Miután a szomorú hír rázuhant a városra, több tucat hölgy – lányok és asszonyok vegyesen – vallotta egyből magát nyilvánosan az elhunyt katona szeretőjének. Kánikulát ígérő délelőttön a városka rendhagyó, ájult ámulatára katonai helikopter landolt a főtéren. A kincstári, nemzeti zászlóval letakart koporsót áthelyezték egy erre a célra előkészített, gyászszalagos harckocsira. A gyászmenetet közvetlenül katonai rézfúvósok kísérték. Ezt követően az említett zokogó hölgykülönítmény tolongott, sikeresen kiszorítva a közvetlen családtagokat a koporsó közeléből. A menet közben egyre csak haladt, át a főtéren, a kisvendéglő előtt, a temető kápolnája felé. „Ezek az elvetemedett szukák!” – vonyította dühödten Uhu, kiköpve a nyitott söntés ajtaján, majd befordult, és mérgesen egy újabb soron kívüli kevertet rendelt.

Találkozás a Szarvasok völgyében

Egy ilyen, előre nem várható, szomorú, kiváltságos napra virradtam. Furcsa érzések és megérzések zaklattak, amikor a kutyám társaságában elindultam a Szarvasok völgyébe. Errefelé csak nagyritkán lehetett emberrel találkozni. Az erdő szélén, a patak közelében üresen árválkodott az általunk olyannyira kedvelt, roskadozó, szúvas magasles, amiről addig még semmit sem lőttünk, csak innen nagyon sokszor, visszafogott lélegzettel, kitartóan figyeltük a patakhoz érkező állatokat. Csak Lilit, a német vizslámat kellett többször fegyelmezni, mert a vadak közeledtére génjei parancsára izgatottan viselkedett. Most is csak ő nyugtalankodott furcsán, amíg a mozdulatlan csendet figyeltem, és az erdő ismert hangjai újból és újból lenyűgöztek.

Én már messziről, szabad szemmel észrevettem őt. Ott ült jól láthatóan, egyenruhában, posztmortem dekorációival, kissé fényesen és alig átlátszóan a magasles korhadt korlátján. Férfias arcán fagyott, merev, árnyéktalan mosoly; orra talán valamivel hosszabb és hegyesebb a megszokottnál. De az is lehet, hogy talán csak én képzeltem így. Az őzek zavartalanul haladtak el mellette. Biztos, hogy most élvezte a szokatlan látványt. Amikor megérkeztünk, Lilit nyugtalanította a szokatlan állapot. Az őzek már messze ügettek. Nem tudta mire vélni a furcsa találkozást. Ilyesmire a Gondviselés őt nem kódolta. „Szerintem biztosan láttad és élvezted a bevonulásod” – mondtam kissé irigykedve, egy kaján mosoly kíséretében. Fagyott, lelassított mosolyával finoman bólintva nyugtázta. „Te ne gyere el a temetésemre, de még a síromhoz sem, ha még akarsz találkozni velem” – mondta új keletű, színtelen hangján. „Majd mindig továbbra is itt fogunk találkozni.” „Láttad a rajongó hölgycsapatodat?” – kérdeztem. „Igen” – mosolygott – „a legtöbbjükhöz soha semmi közöm sem volt.”

A temetés utóélete és a hallgatás

A temetési ceremónia majdhogynem botrányba fulladt. A helyi párttitkár és egy ismeretlen, eddig errefelé nem látott ezredes tartott búcsúbeszédet. Természetesen a karhatalom nem engedélyezte az egyházi szertartást sem. Ezt hetekkel később a család és a szűkebb családi és baráti kör jelenlétében bonyolították le. Senkinek sem tudtam volna távollétem okát megmagyarázni. Így „szentségtörést” követtem el. Az eseményre a napi kétórás tévéműsor huszonhárom másodpercet áldozott a híradóban. A helyi újságok is lehozták a hírek töredékét, a sajtófotókat pedig retusálni kellett, mert a párttitkárt a feszület alatt, és az ezredest a „nácinak” minősített katonasírok előtt kapták le. A sajtó sok mindent elhallgatott. Nem beszélt a zokogó hölgykülönítményről és arról, hogy Uhut a helyszínen letartóztatták, mert nemcsak a hölgyeknek szólt be, hanem az itt megjelent politikai elitet is ócsárolni merészelte.

Napok múlva, egy forró délutánon a magasles alatt sóvárogtam. Most a kutyám is nyugodt volt. A várva várt éteri kapcsolat becsődölni látszott. A kánikula rátelepedett a völgyre, de a fák koronái alatt naplementéig kellemesen üldögélhettem, egészen addig, amíg el is szenderedtem. Figyelmeztető kutyanyüszítésre riadtam. A népes szarvascsorda – ránk sem hederítve – óvatosan a patak felé, szinte közvetlen mellettünk haladt. A vezérbika érintésnyire tőlünk várta be a teheneket, majd miután azok elhaladtak a patak irányába, felém fordult. Szerettem volna felállni, de az erőm elhagyott. Tekintetünk találkozott, és a kutyám szokatlanul furcsán ugatni kezdett. Azóta is képtelen vagyok szarvasokra lőni.

Hangulatvideó: https://youtu.be/xCw8LvzfTXA

Olvasd el ezt is: A kurdoknak jó https://hiszemhalatom.hu/2026/02/07/a-kurdoknak-jo/