Ballada egy alteregóért

Idegen a szabadságban

Tudathasadásos depresszív korszaka. Menekült segélyből finanszírozott hibernálás, nyögvenyelős nyelvórákkal tarkítva. Ha már így alakult, nem szeretne itt lehorgonyozni. Messzi kontinensre vágyik. Észrevétlenül bezárkózik a múltfoszlányaiból preparált, külön világba. Szeretett volna valamit valahol dolgozni. Csakhogy érezze magát hasznosnak. Adva volt a drogdílerkedés, de nem effélére gondolt.

Reggel van, és a sziporkázónak ígérkező vénasszonyok nyarában a Hauptbahnhof messziről is impozáns épülete felé caplat. Egyenesen a Die Presse újságoshoz tart, ahol a kis testes, mongol újságárusnő már régi ismerősként köszönti. Itt megkapható a világ összes nyelvén a világ összes jelentősebb sajtókiadványa. Minden alkalommal két-három hazai, magyar vagy román nyelvű újságot vásárol és néhány fontosabb magyarországi kiadványt. A hazaiakon elmaradhatatlanok az oligarcha házaspár retusált fotói. Ma is alig tudja elhinni, hogy még néhány hónappal ezelőtt ebben a szociális feszültségben élt, és innen fejvesztve menekült.

„Hihetetlen, hogy én ebben élni tudtam!” – gondolta.

A diktatúra, a jelszavaktól hemzsegő, rettegett mindennapjainak szuggesztív erejük van. Hiába látod a saját szemeddel, hogy a császár mezítelen, szépen átsiklasz rajta, azaz félsz észrevenni. Megnyugtatóbb a kételkedés:

– „Tényleg mezítelen-e?”

A Marienplatz irányába tart.

Környékén található az általa ismert egyetlen olasz kávézó. Hiába, számára élvezhetetlen a germánok által preferált, híg, forrázott „magzatvíz”. A téren napközben többnyire turisták hemzsegnek. Most még nincs belőlük, de később inkább ők birtokolják. Most még jobbára csak bennszülöttek sietnek át a platzon, hétköznapi gondjaikba burkolódzva. Egy aranyozott arcbőrű, karcsú pantomimos pakolgat ki holmikat apró ládikóból. Esetleg ez jelezheti, hogy turisták és bámészkodók várhatók.

A bajor felszolgálólány erőltetett mosollyal jelzi, hogy felismerte. Többnyire reggelente ugyanitt ül a dohányzószakaszon. Órákon át „belakja” ezt a sarki részt. Megtervezi az általa hozott kiadványok olvasási sorrendjét, majd nekilát cigit sodorni. Csak pár napja tanították meg rá, a kötelező idegenrendészeti várakozás alatt.

Bábeli világ várakozott vízumra, tartózkodási engedélyre. Beláthatatlan várakozási idő. Ide ciklikusan kötelező eljönni. Közben kintről egyre fenyegetőbben, egyre közelebbről hallatszik tucatnyi neonáci csoport „Ausländer raus”-ozó kórusa. Nem kell kimennie és látnia: tuti, hogy a transzparenseik feliratainak is ez az eszmei mondanivalója. Ez majd jobban fogja motiválni, hogy az amerikai követségen buzgóbban próbálja sürgetni a vízumát. A tüntetők rikácsolása egyre közelebbről hallatszik. Majd marad utánuk a tömény utcai szemét és a rombolások nyomai. Közben egyre közelebbről rendőrautók szirénáznak. Nyilván a demokrácia engedélyezhet és tilthat, hogyha akar. Egyre jobban megerősödik a meggyőződése, miszerint „begyepesedett” nemzetállamban nem érdemes letelepedni. A jövevények demokráciája ebből a szempontból biztonságosabbnak tűnik. Ott van például az Egyesült Államok. Nem hinné, hogy a Mayfloweren érkezettek leszármazottjai olyan nagy számban hemzsegnék tele a mindennapokat.

Továbbra is csak a hivatali sorukra várnak. Mindenkivel egyenként foglalkoznak. Mindenkinek egyenként – erre szakosodott hivatalnokok – próbálják kiforgatni a szavait.

A földgolyó embertípusainak túlnyomó része itt képviseltette magát. Itt várakozik Ázsia, Afrika és Európa, sőt még Dél-Amerika kiebrudalt nyomora.

Unatkozik, így kimegy a szabadtéri, dohányzásra kijelölt „platzra”. Tulajdonképpen van még néhány szál cigije, de az életritmusának megfelelően be is van osztva. Nem másért, de segélyből többet nem bírna anyagilag finanszírozni. Az otthoniakhoz viszonyítva a cigiárak az arany grammjával vetekszenek. Arabos külsejű srác fél kézzel, dohányos zacskóból ördögi ügyességgel cigit sodor. Később tudja meg róla, hogy afgán orvostanhallgató. A fiú észrevette, hogy környezete csodálattal adózik cigi-sodró mutatványának.

– Kérsz te is? – nyújtotta felé a tasakot.

– Még sohasem sodortam.

– Gyere, megtanítalak.

Kezébe nyomta a sötétkék, DRUM feliratú holland tasakot, majd lassú mozdulatokkal, két kézzel prezentálta a technikát.

– Tessék, most nyálazd meg, és ragaszd össze – biztatta.

Kissé sutának érezte magát e szerepkörben, de végül valahogy sikerült.

Most éppen belakja az olasz kávézó megszokott zugát. Bizonyos sorrendbe rakja a sajtótermékeket. A tanultaknak megfelelően cigit sodor. Fényes inox tálcán érkezik, cukor és tejszín társaságában, bajorosan olasz eszpresszója. A felszolgálólány unottan, felsőbbrendűsége tudatában, tükörben tanult kommersz mosolyával elé rakosgat mindent, majd ugyanezzel a mosollyal távozik, mint aki szívességet tett az ötven pfennig „Trinkgeld”-ért. Már megszokásból tudja, hogy ez a fiatal pasi ma már mást nem rendel.

Kényelmesen elmerül az olvasásban. Néha körülnéz, pedig tudja: semmi különös sem történhet, mint hogy valaki kimegy, vagy éppen bejön. De olykor szabadulnia kell az ólombetűk fogságából. Hagyja, hogy az olvasott gondolatok képekké generálódjanak. Az otthoni propagandaújságok egysíkúak, és nem tud az összesből egy épkézláb üzenetet összekovácsolni. Közben nézegeti a ki-be járkáló „úri közönséget”. Körülnéz, mintha mindent most látna először. Körben, a falakon négyszögletű keretekbe aprózva tükrök. Van, ahol széteső, saját mozaikarcát látja. Mélyen belebámul, és általa bambának vélt képe darabokban bámul vissza rá.

– „Azt hiszem, híven jellemzi jelen lelkiállapotomat.”

Mielőtt visszasüllyedne előző élete nélküle folytatódó, hamisított aktuális epizódjába, a tükrökben két kávézgató fiatal nőt fedez fel. Hirtelen szőkére festett hajuk szinte egybeolvad, amikor összesúgnak. Bizonyára egyazon kiszerelésben használják a hajfestéket. Őt figyelik. Ennek hatására kikapcsolja a múltat. Azért álcázás gyanánt felveszi az egyik, történetesen román nyelvű újságot. Az agyában a felvétel indul.

– „Tuti auslenderek ők is!” – állapítja meg.

Cinkosan, kislányosan összesúgnak. Ahogy a bennszülöttek rögtön kiszúrják még az osztikat is, ugyanúgy kialakult benne is a hasonló reflex. Tükörben látja a mozaiksziluettjüket. Egyikük feláll, és az asztalához közelít. Alapjáraton nem egy félénk típus, de meglepődik.

– Honnan vagy, ember? – kérdi az érkező szőke románul, és mosolyog.

– „Szóval az újságomat szúrta ki!”

Látja, hogy a lány továbbra is tekintetével végigpásztázza az asztalon heverő kiadványokat. Még jobban meglepődik, amikor magyarul folytatja.

– Szerintem földiek vagyunk.

– Szerintem is – hebegi bárgyún.

– Hilde vagyok – mutatkozik be határozottan.

A másik lányt Ingeborgnak hívták.

Különös találkozás

Sokszor nem győzött csodálkozni a sors szövevényein. Itt van ez a mai példa. Élete eddigi nagyobb részét szülőhazájában élte le, és most itt, onnan ezer kilométerre, egy németországi olasz kávézóban összefut két korabeli, erdélyi szász lánnyal. Sokkal nagyobb esély lett volna odahaza összefutni velük, vagy legalább egyikükkel. De hát a találkozás itt történt meg, és ők itt laknak Holzkirchenben, állítólag több menekült szász családdal, ahol együtt buzgón próbálják bizonyítani a szövetségi hatóságnak, hogy bizony ők valódi németek!

Hamarosan mindhárman együtt távoznak. A bajor felszolgálólány flegma mosollyal bámul utánuk.

Mindkét lány felettébb kedves. Amolyan elveszett és utólag megtalált rokonként kezelik. Hilde alacsonyabb, kissé telt és hízásra hajlamos. Kék szemű, és gyönyörűen tud mosolyogni az arcán hullámzó kis gödröcskéivel. Nagyon közvetlen, és csajosan sokat fecseg. Ingeborg az ellenkezője. Nyakigláb, amolyan manöken típus, kis mellekkel. Az a fajta, aki közvetlenül a reggeli ébredés után is jól néz ki. Sajnos ezzel tisztában is van. Kifogástalan kedvessége ellenére van benne távolságtartás.

Továbbra is úgy véli, hogy a sors furán keveri a kártyát, amire, ha fény derül, az emberfia két világ köztes perifériáján él, amiről azt hiszi, hogy hermetikusan egymástól elzárt, aztán megbizonyosodik: valamilyen formában mégis van átjárás.

A Marienplatzon keresztül együtt andalogtak az S-Bahn irányába. A reggel felfedezett karcsú pantomimos már aktivizálta magát. Állt mozdulatlanul, és a turisták gyerekei szerették volna megérinteni. Az alkalmi bohóc Chaplines mozdulatokkal, kiszúrva egy-egy szórakozott járókelőt, azt utánozva produkálgatta magát. Egy idősebb hindu – vagy netán műhindu – szertartásosan végigfeküdt a szöges ágyon, majd megkért egy ott tébláboló fiatal leányzót, hogy két lábbal álljon fel a csupasz hasára.

Holzkirchen felé

Ma is csodálkozik, hogy milyen könnyedén rávették a lányok, hogy tartson velük Holzkirchenbe. És ment. Ment, mert állították, hogy meg fog lepődni, hány földivel találkozhat majd. Vagy ment azért, mert izgatta a jelenség, ami a mai napon felvillant számára a két leányzó személyében.

Az S-Bahnon szemben ültek vele. Míg Hildével bűbájosan csevegett, szeme sarkából figyelve meggyőződött, hogy Ingeborg egyfolytában őt fürkészi. Egyszer, egy pillanatra kifogytak a mondanivalóból. Hilde titkon a sminkjét ellenőrizte egy kis zsebneszesszer tükrében. Ő a tájat, az elhaladó állomásokat bámulta. Érezte, ma is egyre távolodik a német nyelvtől, hiszen a délutáni nyelvórák is e vasúti szerelvény állandó sebességével az igazolatlanság státusza felé robognak.

Ezen tűnődik, amikor Ingeborg egyszer csak rákérdezett:

– Véletlenül nincs neked egy Horst nevű rokonod?

Mindhárman hosszan hallgattak. A lányok őt figyelték, ő meg a légüres teret.

– „Horst, Horst, Horst…!”

Rajtakapta magát, hogy tagadólag rázza a fejét, majd bolgárosan bólogat.

Horst árnyékában

Az egyeteméről híres erdélyi városban, ahol diákkorában élt, egy napon egyik osztálytársa lelkesen üdvözölte.

– Láttalak tegnap. Milyen jól kosarazol!

Nem tudta, mire vélje a dolgot. Aztán egyre több hasonló jelzés érkezett, ami végképp kíváncsivá tette. Egyszer mégis vette a fáradságot, és elment egy mérkőzésre. Látta a híres Horstot, de a maga részéről nem sok hasonlóságot fedezett fel. Saját magát sokkal jobb kinézetűnek vélte. A bizonyos Horst szász vidékről származott, műegyetemre járt, és az egyetemi kosárlabda-válogatott tagjaként falta a csajokat. Meg kell adni, a maga idejében sikeres srácnak számított. Tudomására jutott, hogy ő is hallott róla, és üzente: szívesen megismerkedne. A „nagy találkozás” eddig sohasem jött létre. És ő egyre jobban, ismeretlenül is haragudott rá.

– „Nem tudom, hogy magam hányszor kereszteztem az útjait, de Horst az enyémet számtalanszor!” – gondolta.

Egyik alkalommal egy román bölcsészlánnyal randizott.

– „Horst, Horst…” – súgta a fülébe meghitt, kritikus pillanatokban.

Dühítette, hogy akarata ellenére a legspontánabb alkalmakkor is Horst nyomdokaiba járt.

Az S-Bahn a holzkircheni végállomás felé robogott velük. A két lány érezte, hogy Ingeborg kérdése valami zavaros vizet kavarhatott. A fiú kitartóan kibámult az ablakon.

– „A délutáni nyelvórák ugrottak.”

Az utóbbi fél évben, akarata ellenére is, különböző identitású személyekkel ismerkedett. Nagy részük, ahogyan érkeztek, olyan hirtelen hullott ki az emlékezetéből. Most Holzkirchen felé tart, ahol a két lány állítása szerint több fészekalja, DM-ért kivásárolt erdélyi szásszal ismerkedhet. Közben élőben akár szeme láttára folytatódhatna Horst balladája.

– Horst is Holzkirchenben van? – kérdezte.

Csak most eszmélt, hogy már elég sok ideje nem beszélgetnek.

– Már nincs – felelte Ingeborg kissé szomorkásan. – Úgy egy hónapja Hamburgba utazott, és úgy tudjuk, hogy már USA-ban van.

Hangulatvideó: https://youtu.be/Na_vJd_60hw

Olvasd el ezt is: Szemenszedett sms-ek https://hiszemhalatom.hu/2026/06/27/szemenszedett-s-m-s-ek/