Polgárpukkasztás

Kertész Jenő portréja, idős férfi rövid fehér hajjal és szakállal, komoly tekintettel.

Írta: Kertész Jenő

Ímé, újat cselekszem; most készül, avagy nem tudjátok még? 

A pusztában utat szerzek, és a kietlenben folyóvizeket.”  Ézsaiás 43/19

A szomszéd

A lány ágyba kapta a kávét.
– Gondolom, ez árpával van pótolva – mondta. A csicseriborsósat nem tudtad volna presszóban főzni.
– Ez eredeti kávé – csak azt ne kérdezd, hogy honnan.

„– Mi lesz ebből?” tette fel cinikusan magának a kérdést. „Büntetőjogi felelősségének tudatában” cselekedtem-e? A sznobság máskülönben is közvetlen környezetének hordaléka. Ezt még egy egyéjszakás kalandnak is rizikó bevállalni. Itt a szocializmusban is sokat számít a rang, a társadalmi megítélés.

Ennek az „ismeretségnek” melegágyát a legjobb barátnője és jelenleg bérlőtársa, Márti teremtette meg. Ugyanis a férfi özvegy anyja hobbiból a lépcsőház félemeletén amolyan télikertfélét alakított ki. Egy általa felállíttatott polcrendszeren több tucat cserepes és ládikákba ültetett, szemet gyönyörködtető virágokat nevelt. Aki csak erre járt, megcsodálta. Márti „gyárilag” virágkleptomániás lévén módszeresen e gyűjteményt apasztani kezdte, és a zsákmányait féltőn helyezte el a bérleményük erkélyén. Gondolni lehetett, hogy ebből előbb-utóbb gond lesz. De Mártinek személy szerint ez nem okozott problémát. Nála az ilyesmi tradícióra épült. Gimis korában is rajtakapták, hogy szülővárosában a városi park ágyásaiból árvácska- és tulipánpalántákat szervált.

Fiatal nő kulccsal a kezében egy növényekkel teli félemeleti lépcsőházban
Bizonytalanság a lépcsőházban

De itt a házban az idős asszony nem hagyta annyiban. Kinyomozta a virágok eltűnésének körülményeit, és becsengetett. Már elkezdte volna a mondókáját: hogy ez egy finom környék, finom emberekkel. Szégyenszemre a bérlő jogtanhallgatók dézsmálják a virágait. Márti blazírt képpel fogadta.
– Semmi gond, hölgyem – mondta szinte sértődötten – virágot lopni nem szégyen, és nem is bűn. Amennyiben önnek hiányoznak, ezen minutumban visszaszállítjuk…

Az asszony magában fortyogott, és felszívódott az emeleti lakásában, ahol egyetlen különc fiával lakott. Időnként eltűnt egy-két napra, és ilyenkor a fia locsolta a virágokat. Ezen alkalmakkor a fiatal férfi esténként társasággal érkezett. Fiúk, lányok, és többnyire hajnalban távoztak. Mártival ki is tárgyalták a szomszédot. Beképzelt izompacsirta. Mint ilyennek, az esetleges beszédtéma a foci vagy a nők… Mártinek azért nagyon is bejött.
– Tudom – mondta a barátnőjének – te a langaléta, bölcselkedő cérnakáplárokra buksz, de ha hozzám, amikor nem vagy itthon, becsöngetne, nem dobnám ki.

– Nekem nem jön be. Hát nem igazságtalan a teremtő? Ilyen nagy anyagpazarlást visz végbe, mint ahogy ezt a pasit is megalkotta.

A férfi, ha a környéken összefutottak, mindkét lánynak rendszeresen köszönt, viszont nem legeltette tekintetét ezeken a csinosnak is nevezhető teremtéseken. Bizonyára ezáltal e leányzók hiúsága nem ehhez volt szokva. „…És nem tudni, mitől ilyen nagyképű? Elvégre valami sofőr valahol. Meg aztán állítólag a börtönt is megjárta. Ha nem is ítélték el, de bevitték, mert valami rendszerellenes dologgal hozták gyanúba.” Ilyen szóbeszédek és pletykák terjengtek arról is, hogy egy ideig kamionosként külföldet is járt, de a viseletes dolgai miatt onnan is eltanácsolták. Nem is volt mindenkivel köszönőviszonyban.

A lány kávézás közben arra a téli, hideg napra gondolt, amikor sikerült kizárnia magát a bérleményükből. Márti hollétéről semmit sem tudott. Kint fagyott, és ő a lépcsőházban toporgott, amikor arra gondolt, hogy be kellene valahová ülnie.

A találkozás és a világok ütközése

Az asszony valahonnan szatyrokkal érkezett. A kellemetlen „virágos incidens” óta csak futólag találkoztak.
– Mi van, kizárták? – kérdezte. Haragnak, neheztelésnek nyoma sem látszott rajta, inkább jóindulatú empátia.
A lány zavartan mosolygott.
– Ha gondolja, meghívom egy jó forró teára. Nálam megvárhatja a barátnőjét.
– Köszönöm – rebegte, és követte az asszonyt.

Takaros, talán vaníliaillatú konyha. Az asszony kérdezgetett, miközben a teát készítette. A csészékbe egy Stroh címkéjű üvegből egy-egy ujjnyi rumot töltött, majd rá a forró teát.
– Ezt még a fiam hozta tavalyelőtt Ausztriából – mondta.

– Rágyújthatok? – kérdezte a lány, mivel a kredenc sarkán felfedezett egy hamutartót.
– Csak nyugodtan. Én is rágyújtok – nyugtázta.

Fiatal nő ül egy konyhában, miközben egy idősebb asszony teát készít a háttérben
Két világ találkozása

– S-ből vagyok – válaszolt a lány az asszony első kérdésére –, akárcsak a barátnőm. Nálunk a hegyek között ilyenkor még hidegebb van. Elmondta, hogy mindketten végzősök, és mindketten nehezen vészelték át az első két félévet, mivel az állam hivatalos nyelvének ismertében hiányosságaik voltak. Felvételizni felvételizhettek anyanyelven, de eleinte az állam hivatalos nyelvén nehezen boldogultak. Nem tudni, hogy a diplomázást követően a jelen törvények értelmében hová fognak helyezni minket… Jó lenne itt maradni Erdélyben.
Közben az egyik szobában megszólalt a telefon. Az asszony átment, és felvette.

– Egy pillanat, Gyöngyikém, ne tedd le. Van nálam valaki a szomszédból…
Visszament a konyhába, és áttessékelte a lányt teástól valamivel távolabb egy másik külön bejáratú szobába. Tulajdonképpen ebbe, ahol most a ritka alkalmak egyikén eredeti kávéval élvezkedik.

– Ne haragudjon, Németországból hívnak. Csak arra kérem, itt ne dohányozzon – ültette le a fia szobájában.

„Tehát ennek az Adonisznek ez a birodalma” – gondolta. Körülnézett, és meglepődött. Ez nem egy öntelt, ifjú izompacsirta mindennapi pihenő hajlékának benyomását keltette. Talán fali posztereket várt volna el, mondjuk mezítelen nőkről, tájképet a Bahamákról… Az ember azt gondolná, ez egy jeles entelektüel kéglije… Mondjuk rontott az összbenyomáson a szoba egyik sarkában felfüggesztett bokszzsák és néhány súlyzó látványa.

Úgy egy negyedóra múlva az asszony szabadkozott.
– Még egyszer elnézést – mondta, visszaterelve a lányt a konyhába. – Havonta csak egyszer engedélyezik nyugatról a hívást.
Gúnyosan mosolyogva felfelé mutatott, ahová a Nagy Testvért képzelte.
– Ezt már kitanulmányoztuk. Hiába kezdeményez több hívást a menyem, most már tapasztalatból rájöttünk, hogy havonta csak egyet engedélyeznek. Egy alkalommal elszóltam magam az itthoni helyzettel kapcsolatosan, az a beszélgetés azonnal megszakadt, és két hónapig nem kapcsolták, hiába próbált a Gyöngyi hívásokat kezdeményezni. Sajnos – mondta majdnem suttogva – ilyen időket élünk. A fiam is ennek a rendszernek az áldozata…

Közben hallani, hogy fordult a kulcs a bejárati ajtó zárjában. Az atléta termetű „áldozat” lépett be.
– Helló mindenkinek! – köszönt a férfi meglepetten.
A lány láthatóan zavarban volt.
– Bemutatom az egyetlen fiam. Nem tudom, nem ismerik egymást? – mondta kérdőleg.
– Látásból tegeződünk – jelentette ki mosolyogva a férfi, aki egyáltalán nem jött zavarba.

Még aznap este beszámolt a Mártinek.
– Az Adoniszünk nem éppen az, akire tippeltünk. Megtudtam a számodra rossz hírt, hogy nős. De a jó hír: a felesége háromhavi terhesen disszidált. Amíg az anyja értem nem jött, ámulattal néztem át a könyvritkaságait, és nem különben a ritka, menő lemezgyűjteményét. Ez utóbbiakat valószínű, hogy kamionos korában szerezhette be a rummal és más „csempész” árukkal együtt.

Félelmetesen hivatalos irodaszerűség. Fehér falak. A bejárattal szembeni falon címeres zászló kifeszítve a pártfőtitkár ifjúvá retusált portréjának társaságában. Két íróasztal és néhány szék. Az egyik asztalnál egy elhízott, negyvenes férfi tucatöltönyében próbál lezsernek tűnni. Az a mutáns típus, aki egy hegyi kis faluból származva mindent tudó, főleg nők jelenlétében világvárosi vagányként szeretne mutatkozni. Húsos ajkak. A feje a ritka, őszülő hajtincsei között izzad. De enélkül is sikerült ellenszenvessé válnia.

– Mióta ismeri F. Edét? – teszi fel most már harmadjára ugyanazt a kérdést a szemben ülő lánynak, aki sápadt, de láthatóan lelkiekben felkészült az „interjúra”.
– Harmadjára mondom – válaszolt kissé ingerülten – amióta kivettük az albérletet… Elkerülhetetlen volt, hiszen felettünk lakik…
– Maga mindenkivel lefekszik, aki maga felett lakik? – kérdezte győztes vigyorral a közeg, úgy érezvén, kezd a megszokott, saját maga által díjazott humoránál lenni…

Tiltás, vonzalom és kapcsolat

A történtekről senkivel sem beszélhetett. Még Mártival sem. Habár nincs kizárva, hogy őt is behívatják. Vagy már be is hívták, csak ő rá jellemzően sunyít. Az új „felső” utasítások értelmében Edével sem találkozhatna. A burkolt felszólítás úgy szólt: „Lehetőleg semmilyen formában sem érintkezzen vele… Tudja, hogy F. Ede a disszidens R. Gyöngyvér férje? Előbb-utóbb ő is hivatalosan kereket old, viszont a maga karriere megsinylelheti.

De tudva lévő, hogy az ember úgy van megalkotva, hogy amit tiltanak, ahhoz annál is inkább vonzódik. Ráadásul a rossz nyelvek szerint a női tagozat úgy van kódolva, hogy különös vonzalmat érez a „rossz fiúk” iránt. Két hónapja már, hogy azt az ominózus éjszakát követően valami elkezdődött, és Mártinek is meggyónt. Azon a reggelen barátnője tágra meresztett szemekkel hallgatta a kaland „publikusnak minősített” részleteit.

Fiatal férfi és nő áll egymással szemben egy esős, esti utcán panelházak között
Közel…, mégis távol

Azon a napon Edével kora este az úton hazafelé futottak össze. Többek között szóba kerültek a hanglemezritkaságok.
– Ha akarod, ma este zenét hallgathatunk, te válogathatsz, hogy milyet. Soha jobb alkalom, mivel anyám elutazott a nővéréhez, úgyhogy ő sem zavar.

– Még jó, hogy nem a zsánered – jegyezte meg Márti epésen, nagyot nyelve. – Mi lett volna, ha még az elvárásaidnak is megfelel?
– Ezt te nem értheted. Nem olyan egyszerű… Van benne valami pofátlanul polgárpukkasztó cinizmus, ami nekem imponál. Belsőleg sokkal több van benne, mint amennyit láttat magából.
– Arra nem gondoltál, hogy a Gyöngyikével mihez kezdesz?
– Szerintem ő csak a mamának fontos. A mama mesélte, hogy neki küldte a felbontott, levámolt élelmiszercsomagokat. A mellékelt leltár szerint kellett a borsos vámot kifizetni, de a csomag minden alkalommal hiányos volt. Legújabban időnként valamennyi valutát küld, amivel a turistaüzletben lehet „csempészárut” vásárolni. Én az Ede hozzáállását látva úgy érzem, nem akar utána menni. Amikor a kérdést felhoztam neki, úgy reagált, mint az áramütöttek.

„– Hidegvérrel szó nélkül lépett le, anélkül hogy velem megbeszélte volna! Én nem vagyok idomított kiskutya, hogy utána loholjak. Ki fogom böjtölni, amíg ezek a hatalmon lévő szörnyetegek felfalják egymást. A világ körülöttünk forrong… Ez már nem tarthat a végletekig. Közhely, de a történelem rossz szokása, hogy állandóan ismétli önmagát. Aminek volt egy kezdete, annak előbb-utóbb lett egy vége is!” – mondta.
– Én bármikor kinn maradhattam volna. Nyugaton számos disszidenssel találkoztam. Láttam, hogy hogyan élnek. Az azonos élményként megélt átváltozások „egyenarcúvá” formálják őket. Lesüllyedsz egy másfajta kisebbségi sorba, és egy életen át feleslegesen loholsz a bennszülöttek státusa felé…

Megfigyelés, nyomás és alkalmazkodás

– Úgy éreztem, ő még tud valamit, amiről nem hajlandó beszélni – szögezte le a lány.

A két lány vizsgára készült. Kávészünetet tartottak, és a lakás erkélyén dohányoztak. Márti felidézte az évfolyamtársakkal való szembesülést a Krokkóban, ahol a szereplős kollégáik, az állandó szűzfiúk, akik Edéről ezt megelőzően már hallottak ezt-azt, így az első körben cikizni próbálták.
– Jól tudom – kérdezte gúnyolódva a Dagi –, hogy egy szippantós autón sofőrködsz?
Nem kapta fel a vizet, mint ahogy az várható lett volna.
– Az infóid felületesek, öregem – válaszolt tettetett komolysággal –, a mesterség stimmel, de a szippantósokhoz csak kihalásos alapon lehet bejutni. Nem hinnéd, de több jogász jövedelmének a többszörösét keresik havonta. A nyersanyag nagy mennyiségben naponta üzemzavar nélkül termelődik. Lehet, hogy tanították nektek: ha a munka szagos is, a pénznek nincs szaga…

A lány azóta az éber Nagy Testvér részéről többször is be volt citálva. Számos jelentés érkezett róla és Edéről. Az egyetem jogi karán is beidézték, és ezt a kapcsolatát firtatták. Mint ahogy várható volt, Márti sem mentesült a zaklatástól.
– A mi társaságunkban vannak azok is, akik rólunk rendszeresen jelentenek.
– Honnan ez a magabiztos felismerés? – kérdezte Márti.
– Egyszerű – mondta a lány, újra cigire gyújtva. – Hetente olyan napirendi kérdésekkel zaklatnak és fenyegetnek, amelyek csak innen szivároghattak ki. A mindennapok láthatóan kiszámíthatatlanok. Az Ede mamája is tudomást szerzett a kapcsolatunkról, és a haját tépkedte. Azóta számára én vagyok az első számú közellenség. Még a tél beállta előtt Gyöngyi Münchenben megszülte a kislányát. Az asszony lelki patthelyzetben vergődik. Ede nem akarja elhagyni az országot, és engem se. Pedig a legjobb alkalom lenne a kivándorlási kérelem benyújtására, hiszen közben apa is lett, és a családegyesítés ténye állhat fenn.

A már említett félelmetes iroda, ugyanazon két szereplővel.
„– A jövőd csak tőled függ” – dörmögte a hatalom, nem zavartatva magát, hogy a lány sértődötten kapta fel a fejét, amiért direktbe letegezték. „Egy szavunkba kerül, és a karrierednek annyi!”

estes férfi ül íróasztal mögött, vele szemben egy fiatal nő egy rideg irodában
Kihallgatás

Most már azt akarják, hogy minél gyakrabban találkozzon a férfival, és állandóan jelentéseket írjon. Edével már csak a parkokban vagy a nyílt utcán mer bizalmas dolgokat megbeszélni.
– Hál’ Istennek egyetlen barátodat sem ismerek – mondta a lány. – Arra lennének kíváncsiak, hogy kikkel érintkezel. Meg arra, hogy tartasz-e kapcsolatot disszidensekkel?
– Óvatosságból nincsenek barátaim. Kimondottan csak az ellenségeimmel barátkozom. Látod, ezért lettem sofőr. Kabinba zárom az én saját világom. Nem kell senkivel sem kommunikálnom. Nem kell tartanom a konfliktusoktól… a karrierféltékenységektől… Ezek nem elégednek meg csak veled és velem, a társadalom rabszolgáival. A lelkedet is akarják! Az informátoraik segítségével próbálnak szőröstül-bőröstül birtokba venni. De segíthetek. Lediktálom neked a tapasztalataimat. Írd le, hogy ezek távol a hazájuktól új politikai meggyőződéssel élnek. Miután viszonylagosan biztonságot éreznek, és betelnek az ínyencségekkel, az eddig sohasem látott egzotikus gyümölcsökkel, a segélyekből farmercuccokat és szexlapokat vásárolnak. Aztán ki-ki minden átmenet nélkül csömörlötten törtet annak az ábrázolt fogyasztói szükségletábrának hetedik szintjére, azaz az önmegvalósítás irányába. Persze hogy az a bizonyos piramis a fején áll.
– Ezt így leírhatom? – kérdezte döbbenten a lány.
– Hát persze, csak javasolom, hogy stílusában fordítsd le a favágók nyelvére, mert kétlem, hogy ezek lefekvés előtt Maslow Ábrahámot olvassák…

Hangulatvideó: https://youtu.be/svMSCr78BB8

Olvasd el ezt is: Ne félj, elintézem https://hiszemhalatom.hu/2026/04/18/ne-felj-elintezem/