Ne félj, elintézem

Emlékek egy erdei útról

A hepehupás út egy erdő között kanyargott. Nyár eleji finom esőcseppeket törölt az ablaktörlő. A szerpentines út egyszer csak lejteni kezdett. A férfi lassított és az út jobb oldali szegélyét fürkészte.
– Eltüntették az útszéli almafákat – mondta.
– Hogyan?
– Kivágták az útszéli almafákat! – kiáltotta.- Néhány kilométerrel lejjebb lesz a büdös vizű forrás. Állítólag remek gyógyhatású, csak ihatatlan.

– Olyan fontos volt erre jönni? – kérdezte a nő – A faluba sem mentünk be.
– Szeretném, ha a falu úgy maradna meg az emlékeimben, ahogy utoljára láttam- mondta.
– A pocsolyás falu. A gyalogút a néhol sárba süllyedő deszkapallóval. És itt ez az erdő! Átnyúlik a határon. A diktatúra idején irigyeltem, hogy büntetlenül megteheti azt, amit az ember nem – gondolta
Az erdő völgy felé közelítve ritkult. Jobboldalt még tartotta magát, de a túlsó oldalon ázott legelő lejtett a bivalyúsztatóig.
Megálltak.
– Úgy emlékszem, itt már voltak almafák – mondta a férfi. Kiszállt. Gondterhelten, az esőtől nem zavartatva magát. A nő egy kicsit tétovázott, de követte. Ernyőt nyitott. A férfi mellé állt és úgy tartotta, hogy lehetőleg ő se ázzon.
– Közel negyven esztendeje, férjecskéddel itt toltuk lejtőnek felfelé a bringáinkat.
– Az Imivel?- kérdezte a nő hitetlenkedve.
– Igen, vele. Tízévesen még nem volt ennyire elkényelmesedve. A suliban meséltem neki a titokzatos erdőről. Kíváncsivá tettem. Negyven kilométert karikáztunk. Itt a lejtőn hőségben baktattunk. Annak idején a sebváltós kerékpárról egy tízéves kissrác csak álmodni mert. Ezen az úton, nyári hőségben, szomjasan nem lett volna leányálom felfelé pedálozni. Megpróbáltunk inni a büdös forrásból. Csak szomjasabbak lettünk. Én majdnem összehánytam magam.
– Itt végig az útszélen a kiszáradt árok mellett letarolt almafák sorakoztak. Egy szem szaftos, leves alma lett volna a megváltás! Végül, az egyik fán jó magasan, felfedeztünk egyetlenegy vörösen mosolygó szemet. Kővel, fadarabbal próbáltuk leverni. Az Imikéd ötlete volt, hogy aki eltalálja, az eheti meg. Én eltaláltam. Az alma az árokszéli bokorba pottyant. Mindketten ugrottunk. Imi közelebb volt, engem mégis fellökött és elvágódtam. Ez volt a szerencsém! A bokor tele volt, ujjnyi méretű vörös darazsakkal. Pillanatok alatt ellepték Imi koponyáját, arcát, testét…

Gyermekkori kaland

Artikulátlan hangon üvöltve, groteszk mozdulatokkal rohant a völgy felé. Kínjában bevetette magát a bivalyúsztatóba. Kétségbeesetten dörgöltem egyre dagadó fejét. Szemüregei pillanatok alatt bedagadtak. Csak két keskeny rés jelezte hollétüket. Majd jött egy parasztember ökörszekérrel. Kerékpárostul felraktuk és az bedöcögött a faluba. Én a szekér mögött lépésben kerekezve követtem és próbáltam vigasztalni.
– Életemben nem láttam ekkora rohadt darazsakat – nyöszörögte.
– Imi ezt egészen másképpen mesélte – mondta a nő.
– Rávall – gondolta a férfi.

Boszi nagyanyám egyáltalán nem volt meglepve. Lefektette a konyhai dikóra, ecetszagú löttyel bedörzsölte, és valami gyanús színű főzetet is kotyvasztott. Nem lehetett ízletes, mert Imikém fanyalgott tőle, de legalább egy idő után elaludt. Többórás alvást után ébredt. Állítólag elkezdett egy kicsit látni.
Szülei kocsival érkeztek. Majdani anyósod fel akart nyársalni a szemével. Szerinte mindenért csak én voltam a hibás.
– Jellemző! – hagyta rá a nő.
– Miért csaltad el magaddal?
– Nem csaltam! Ő akart jönni. Pedig mondtam neki, hogy több mint negyven kilométer. Meg is haragudott volna, ha nem jöhet.
Kórházba szállították. Csak ősszel a suliban láttam viszont. A fején már nem látszott semmi, később tudtam meg, többet nem tudta teljesen behunyni a szemeit.
Egy darabig mindketten hallgattak.
– Ennek ittad meg később a levét! – mondta kajánul mosolyogva a férfi.
A válasz elmaradt. A férfi folytatta:
– Ennek így kellett lenni. Ezen már képtelenség változtatni. Elvégre te is így akartad.
A nő nem titkolta, hogy sír.

Találkozás

Mire a városba értek, kisütött a nap. A felhőket mintha elnyelte volna a mély kékség, vagy a sziporkázó fény. Leparkoltak az impozáns irodaház előtt. A férfi szállt ki először és ajtót nyitott a csinos, sportosan öltözött nőnek és karját nyújtotta.
„A férjem még a kezdetekkor sem volt ilyen udvarias, már húsz évvel ezelőtt rosszul választottam”- gondolta a nő

Az ügyvédi irodában egy testes, szemrehányó tekintetű Imi várt rájuk. Műbőr fotelben ült és ujjaival idegesen a kartámlán dobolt. Az íróasztalnál vézna, őszes, kopaszodó emberke tüsténkedett. Kizárásos alapon az ügyvéd lehetett. Imi, térfogatát meghazudtoló gyorsasággal ugrott fel. Köszönésüket is csak az ügyvéd fogadta. Imi fenyegetően, egészen közel megállt a nő előtt.
– Egy fityinget sem fogsz kapni! – sziszegte egyenesen az arcába. – Ne félj, elintézem!
A férfi készen állt a várható meglepetések kivédésére.
– Uraim, javasolnám, hogy rendezzünk mindent kulturált emberek módjára – szólt rájuk az ügyvéd.
– Patkány! – suttogta Imi a férfi képébe és sunyin lökött rajta egyet. Csakhogy most a férfit ez nem érte váratlanul, mint negyven éve az almafa alatt.

Hangulatvideó: https://youtu.be/p-s_kA_fDIE

Olvasd el ezt is, mert a két történet összeér: A drótszamaras  https://hiszemhalatom.hu/2026/02/21/a-drotszamaras/