Üzenet a százados elvtársnak

Bezártság és szorongás

Az öregasszony úgy döntött, hogy bármi is történjen, ő most otthon marad. Pedig ilyen ragyogó tavaszi időben imádott a parkosított lakótelep valamelyik padján régi folyóiratokat olvasgatni. Mindig valami furcsa meghatódottsággal kereste elő a több évtizedes kiadványokat, amelyek jellegzetes illatukkal, múltidéző illusztrációikkal valahol valami keserű-édes lelki indulatokat szakítottak fel benne. Kellemes időutazás. Emlékszik, néhai férje járatta ezeket, és minden évfolyamot vékony befőttesüveg-kötözésére használt, úgynevezett cukorspárgával összefűzte, majd évfolyam szerint megcímkézte őket. Ezeket szerette olvasgatni. De most valahogy valami ismeretlen érzéstől rettegve úgy döntött, hogy bármi történjen, ő nem mozdul ki. Pedig biztos, hogy most odakinn nagyon kellemes lehet. Ha kiment az erkélyre, érezte, hogy a verőfényben a közeli folyó felől friss tavaszi, vízszagú szellő cikázik.

A csend, ami férje halála óta követte, sűrű volt és dohos magánnyal átitatott. Észrevette magán, hogy a hosszú özvegyi évek alatt a magányt is olyannyira megszokta, hogy ha bizonyos napokon váratlan időpontokban keresték, már-már zaklatásnak vette. Most viszont túlságosan is feszült volt. Rajta kapta magát, hogy minduntalan a bejárati ajtó felé sandít, és a telefon irányába fülel. Most tényleg rettegett Nádjától – az alatta lakó, ötvenes éveiben alkoholizáló szomszédasszonytól –, aki napjában többször váratlanul, mondhatni rátört.

Gyanakvás

Kesernyés fájdalommal gondolt arra, hogy még alig két napja Edgárt, a fiát várhatta. Annak mindig nagyon örült, ha az meglátogatta. Ilyenkor úgy érezte, hogy van, amiért élni. Miatta képes volt minden pénzt megadni a csempészárunak számító szemes kávéért, mert tudta, hogy azt mennyire szereti. És ha még sikeresen konvertálhatta a havi élelmiszerjegyeket is, az már felért egy tömény gyönyörrel, mert így finom falatokkal várhatta szeretteit. Az unokák érkezései már-már családi rítussá avanzsálódtak. Azok tudták, hogy az ócska hűtőben valami nyalánkság-meglepi rejtőzködik, amire rátalálni amolyan boldog, izgalmas kaland, gyerekeknek és nagyinak hangszerelve. Ilyen alkalmakkor szerelmetesen bámulta a már harmincas éveit taposó, gondterhelt fiát, aki még mindennapi életterében megmaradt neki. Elnézegette, amint a fia néhai apja fotelében ül, élvezettel nassolgatja, amit tálcán felszolgált neki.

A másik fiára, Ricsire már csak állandó, lappangó fájdalommal tud gondolni, mivel már több mint egy évtizede sportolóként illegálisan, még a kontinenst is elhagyva disszidált. Szegény férje is erre ment rá, meg a sok hatósági zaklatásra. Közben Edgárt figyeli, aki állandóan gondterhelt. Beszél az unokákról, a munkájáról, a szorongatott, puskaporos politikai helyzetről. Ezen ünnepinek számító kis családi ceremóniák áhítatába Nádja erőszakos csöngetése szokott belerondítani. Hangoskodva, valami ködös ürüggyel, ittas lehelettel, a friss kávé illatától csábítva érkezik. Eleinte minden alkalommal, ha Ed megérkezett, perceken belül becsöngetett. Még fia udvariatlan, cinikus magatartása sem riasztotta vissza, míg az egy alkalommal kategorikusan ki nem tessékelte. Ezért akkor egy kicsit neheztelt a fiára. Ő is meg kellene értse, hogy a nap huszonnégy órájában ő egyedül van, és senkire sem számíthat. Egy helyi közmondás szerint: Rossz a rosszal, de rosszabb a rossz nélkül. És ez sajnos így igaz. Nádja mégis, mint az alatta lakó, egy félpercnyire (tíz lépcsőfoknyira) lakik innen. Néha felajánlja, hogy a piacon bevásárol neki, és hazahozza, ami nem kis segítség, és nagyon gyakran a postát is felhozza.

– Naná, hogy felhozza! – zsörtölődött rosszallóan Ed. – Átnyálazza a postád, még az is lehet, hogy a megbízói utasítására előbb felbontja, és miután elolvasta, visszaragasztva egy finom kávéért felhozza neked. Ha akarod, hogy idejekorán a titkos ztervembe megdögöljek, vagy jobb esetben rácsok mögött végezzem, akkor gyerünk, mesélj el neki mindent. Miért nem veszed észre, hogy minden érdekli? Érdekli, mit beszélünk, mit gondolunk, mit szarunk; minden! – heveskedett Ed. – Ő Costache százados elvtárs első számú ügynöke!

– Túl szigorúan ítéled, és csak a rosszat látod benne – próbálta menteni.

– Csak azt látom benne, ami van!

Ed szerint Nádja a hatóság spiclije, akit Ricsi disszidálása óta a család megfigyelésére állítottak. Ed már-már betegesen gyűlölte ezt a nőt. Zavarta, hogy mindig az anyjánál találja. Ha pedig érkezésükkor pont még nincs jelen, perceken belül becsönget. Mint minden alkoholista: gátlástalan és erőszakos. A férfit az is felháborította, hogy Nádja még vécézni sem megy haza (tíz lépcsőfok), hanem az anyja fürdőjét használja, csak nehogy lemaradjon valamiről. Rajtakapták, hogy benéz az éjjeliszekrény fiókjaiba, a tűzhelyen rotyogó fazékba, és többször átlapozza a családi fényképalbumot.

– Kérlek, anyu, ha lehet, semmilyen információval ne traktáld! – könyörgött Ed.
– Ha csak nem akarod, hogy rács mögé kerüljek! Legutóbb, amikor útlevelet kérelmeztem, a százados a pofámba vágta: amíg ő funkcióban van, Ricsi miatt a családból senki nem kap útlevelet.

– Te csak képzelődsz, fiam, Nádja nem lenne képes ilyesmire. Szerintem te félreismered – mondta az öregasszony, de végül a lelke mélyén neki is felcsörrent egy titkos kis vészcsengő, hogy jobb lesz vigyázni.

A távirat

Bárki csengetett, nem nyitott ajtót. Nesztelenül kóválygott a lakásban, és nem találta a helyét.
Nádja többször is tolakodni próbált, majd telefonnal is próbálkozott, de ő kitartóan továbbra is csendben maradt.
Már a második napja nem mozdult ki. Nem vette fel a telefont, és nem nyitott ajtót. Csak ült a szobája sötét kis sarkában. Imádkozott és rettegett. Rettegett és imádkozott. Gondolataiban egyre csak hajtogatta: azt ígérte, hogy táviratozik… azt ígérte, hogy táviratozik.

A második nap délután Nádja már nemcsak hosszan és kitartóan nyomta a csengőt, hanem dörömbölt is. – Tudom, hogy odabent vagy! Ha nem adsz semmilyen életjelet, hívom a tűzoltókat, a mentőket, és rád töretem az ajtót!

Ennek megvolt a foganatja. Kényszerűen ajtót nyitott.

– Miért nem hagysz békén?
– Csak attól tartottam, hogy valami bajod történt. Közben megkísérelt behatolni, de az asszony sikeresen az útját állta.
– Egyedül akarok lenni, kérlek, ne zavarj!
– Hogy-hogy Edgár sem látogat?
– Mondom, hogy magányra vágyok, és ezt ő tiszteletben tartja. Nem úgy, mint te! Különben pár napja itt volt, amikor te is. Kérlek, hagyj magamra!

Naphosszat tovább rettegett. Alig evett valamit, csak ült, és gépiesen horgolt. Az valamelyest megnyugtatta. Olvasni nem volt képes, mert a sorok értetlenül elrohantak anélkül, hogy akár tudatát súrolták volna. A tévét sem kapcsolta be. Nem volt kíváncsi az agyoncenzúrázott, rendszert dicsőítő, nyálas képmutatásra. Újabban még egy normális régi filmet sem képesek leadni. Már senki sem zaklatta, még Nádja sem, csak néha a telefon visított bele a cseppfolyós, fenyegető csöndbe. Nem vette fel. Továbbra is csak rémképei voltak. Egy ígért táviratra várt. Rémálmaiban fiát bilincsben látta, amint a gunyorosan röhögő százados félholtra veri.

A negyedik napon kimerészkedett. A szeles tavaszi napfényben szédelegve elcsoszogott a lakótelep gidres-gödrös járdáján a közeli élelmiszerüzletig, amely látványosan foghíjas polcokkal tátongott. A világ forgott vele, mintha valami hosszú utazásról érkezett volna. Úgy tűnt neki, hogy a szembejövő emberek is ványoltak, kedvtelenek, és mintha mindenki valamilyen titkos táviratra várna. Valamelyik ablakból egy ismert munkásmozgalmi induló rigmusai tolakodtak bele a tavaszba, vegyülve valami távolabbi modern zenével. Valamelyik itt lakó káder így fitogtatta hovatartozását. Szemből vidám, kerékpározó kamaszok érkeztek. Gondtalan jókedvvel karikázva kerülgették a járda örökös gödreit. Talán majd ők egy jobb világot is megérnek – gondolta –, és azt sem bánta, hogy majdnem elütötték.

Visszaérve a lépcsőházban Nádját a postással beszélgetve találta. – Jó, hogy jössz. Táviratod van külföldről – mondta Nádja, aki a gépiesen ajtót nyitó öregasszonyt és a postást a konyháig követte.

Az öregasszony aláírt, és átvette a táviratot. Mohón, ügyetlenkedve bontogatta. Még a borravaló reményében tébláboló postás és Nádja jelenléte sem érdekelte. Reszkető kezekkel olvasva itta a távirat szövegét. Könnyes szemmel hisztérikus nevetésroham jött rá. Az asztalra dobta a táviratot, és a retiküljében borravaló után kutatott. Az eddig nem hallatott hisztérikus nevetést nem bírta abbahagyni. Nádja türelmetlenül felkapta a táviratot, és szikrákat szóró tekintettel olvasta az egysoros szöveget:

„Szeretettel udvoezoeljuk szazados elvtarsat a schwehati repuloeterroel – Ed es Ricsi”.

Hangulatvideó: https://youtu.be/Ok1kX3TB4vw

Olvasd el ezt is: Az ügynök https://hiszemhalatom.hu/2026/03/21/az-ugynok/