A drótszamaras

A jövevény érkezése

Az álmos falu, az országhatáron túlra kanyargó erdő és a majdnem kiapadt ér mellett húzódott. A patak medre szinte kiszáradt, víz alig csörgedezett benne. Kanyargós idomtalan csíkban csordogált, mint az ökörhúgy a puskapor-száraz nyárban.
Gyerekkorom nyarait töltöttem ebben az álmos faluban. A misztikumot fokozta az óriási erdő és a legendákra fogékony falusi emberek. Nem kételkedtek, ha mondjuk vajákosságot feltételezett valaki a másikról. Legfeljebb óvatosan elkerülte az illetőt. Így volt evvel nagyanyám is. Tudta, hogy a faluban boszorkánynak tartják és egy idő után erre a szerepre rá is játszott. Az is gyanús volt, hogy írni és olvasni tudott. Érkezésekor fiatalasszonyként egy koffer olcsó ponyvaregényt is lepakolt. Pedig csak jövevény volt és minden begyepesedett konvenciót felrúgott. Betolakodónak számított. Második férje hozta ide, aki időnek előtte kihalt mellőle. Nagyanyám még kétszer férjhez ment és ugyanúgy megözvegyült. Utoljára hatvanévesen állt oltár elé, bekötve egy negyvenöt éves”legényember” fejét. Tíz év sem kellett és az ifjú férj jótállási időn belül felmondta a szolgálatot.

Szürke, esőt váró vasárnap délelőtt. Határ széli poros falu főterén artézi kúttal, két templommal, tanácsházával. Az utóbbin hanyagul kifüggesztett trikolór. Ez a békeszerződések éve. A román trikolór jelzi az újbóli hovatartozást. E templomokba többnyire csak egymásba kapaszkodott fekete kendős, varjúképű öregasszonyok jártak. Ők nem félnek az ateista rezsimtől. Pedig az elvtársak azt hajtogatták a Bibliára utalva: „Még a teremtést is átszervezik.” Az öregasszonyoknak már nincs vesztenivalójuk. Viszont ideje megbékélniük Istennel. Szembetűnően kevés férfit látni. Nem mindenki jött haza a háborúból.
Fullasztó porfátyol kíséretében érkezik a terepjáró. A néhai öreg Bubu omladozó, tornácos háza előtt lefékeznek. A ház az öreg halála óta tanácsi tulajdon. A pórfelhő utoléri őket, amikor hárman kiszállnak. Két elvtárs és egy vézna, csapzott kesehajú negyvenes férfi. Az utóbbi öltözete hibrid. Átmenet a civil és a kiszuperált katonai egyenruha között. Félvállára kapja a kincstári hátizsákját és leemeli a spárgával átkötött, kopott, ócska kofferét. A másik kettő bekíséri a házba. Az öregasszonyok megszakítják útjukat. A közeli házak ablakaiból is kilesnek.
„Mi lehet ez? – Ki lehet ez a kofferes?”
Kisvártatva mindhárman kijönnek. Az egyik elvtárs beül a terepjáróba. Társa előremegy kurblizni. A motor felzúg, és elhajtanak. A vézna ember kifejezéstelen képpel áll a porfelhőben, kapukeretben. Test alakú kérdőjel, akit Lalának hívtak.

Lala a faluban

Lala nem volt beszédes ember. De szorgalmasnak és leleményesnek bizonyult. Leszámítva, hogy állandóan köhögött, elég jó erőben volt. A néhai öreg Bubu házát rövid időn belül kipofozta. Tetőt cserélt. A használhatatlan kacatokat kihordta az udvarra és elégette. Hetente bejárt lejelentkezni a rendőrőrsre, ahol egy iszákos őrmester és két kijózanodni képtelen közrendőr szolgált. Kezdetben az új tanácselnök kinevezte csősznek. Így naphosszat a határt járta. Jószántából senkinek sem köszönt. Ha ráköszöntek, fogadta. Ócska, szedett-vetett alkatrészekből kerékpárt eszkábált magának. Lala evvel sem elégedett meg. Valahonnét dongómotort szerzett és felszerelte járgányára. Naphosszat zajosan cirkálta a határt. Nem érdekelte senki véleménye. Az embereket bosszantotta, hogy keveset tudnak róla, Templomba nem járt. Vasárnaponként templomozás után kinyitott a kocsma. Egy sarokba ő is beült. Úgy két órán át elszopogatott kétszer egy deci törkölypálinkát, és így azt is megtudta, mit prédikált a református lelkész, vagy a katolikus atya. Az aratás kellős közepén, a háború előtti ékszíjas, gőzhajtású cséplőgép felmondta a szolgálatot. A falu népe tanácstalan lett. Téesz még nem létesült, de a cséplést már évtizedek óta kalákában végezték. Már egy fél napja elakadt a munka. Matyi, az egykori uraság gépésze valahol muszkaföldön ragadt. A tanácselnök a fejét fogta, amikor Lala robogva arra kanyarodott. Körbejárta az élettelen monstrumot.
– Mindjárt visszajövök,
Felpattant a zajos drótszamarára és elfüstölt. Egy szatyor szerszámmal érkezett vissza. Derékig meztelenre vetkőzött, majd nekilátott a szerelésnek. Késő délutánra az óriási masina biztatóan felbőgött, jó irányba terelve a tökig olajos, győztes mosolyú Lala jövőjét.
Idővel megalakult a téesz ahol ő lett a mindenes.
A faluban nem volt áram és ő oldotta meg vasárnaponként a kultúrotthonban a filmvetítést. Az áramfejlesztőt egy traktormotorral hajtatta. A vetítés alatt behallatszott a zúgás, de egy idő után meglehetett szokni.

A kíváncsi falubelieket továbbra is bosszantotta, hogy semmit sem tudnak Laláról. Sejtették, hogy politikailag nincs minden rendben vele. Folytatódtak a színes fantáziálások, találgatások. A rendőrőrmester biztos tudja, hogy kiféle – miféle. Tőle senki sem merészelte megkérdezni.
Lala néha elkarikázott az ötven kilométernyire lévő városba, ahonnan nagy halom olvasni valót és egy alkalommal kurblizható gramofont hozott lemezekkel. Éjszakákon át olvasgatott és sanzonokat hallgatott. Nagyanyámmal is az olvasás hozta össze. Meg a közös jövevényi státus.
– Magáról azt mondják, hogy valahonnan a szerecsenektől jött – provokálta nagyanyám.
– Magáról meg azt, hogy boszorka!
Nagyanyám legyintett és jóízűen felnevetett.
– No meg azt is rebesgetik, hogy mindig megvásárolja saját koporsóját, amiben babot és borsót tárol a padláson. Majd mindig dupla áron eladja.
Nagyanyám arcára merevedett a mosoly.
– Ki mondta magának? Úgy hírlik, maga rajtam kívül senkivel sem beszél!
– A kocsmában mindenfélét beszélnek. Csak hallgatnom kell…
Akkor még egyikük sem tudta, hogy ez egy fura románc kezdte lesz. Lala először fog nősülni és nagyanyám utoljára lesz özvegy. És amikor az ő ideje is eljött, halála előtt hat héttel adta el az utóbb bevásárolt koporsóját.

Téesz és pálinka

A téeszesítést követően Lala kiváltságos státust élvezett. Ő lett az al- és főgépész, a patkolókovács és a borbély. Már nem kellett jelentkeznie a rendőrőrsön, a hatóságok úgymond politikailag megfeledkeztek róla. Egy alkalommal pálinkafőzéshez engedélyért folyamodott a tanácselnökhöz.
– Milyen pálinkát akar főzni? – érdeklődött a tanácselnök, aki kopasz fején keresztül fésülte oldalról növesztett ritka haját. Csak egy beosztottja volt, a sánta Pityu személyében. Pityu volt a portás, a titkár és a takarító is egyben.

– Calvadost – mondta Lala. – Almapálinkát! – helyesbített, mert biztos volt benne, hogy a Calvados nem lehet magyarázat és valami gyanús dolognak tűnhet.
A pálinkafőző vakolatlan düledező épülete az év nagy részében nem üzemelt. De ilyenkor szezonjában éjjel – nappal. Az őrmester és a tanácselnök reggelente beugrott egy kis ellenőrzésre. Onnan támolyogtak be a munkahelyükre.
– Ezt is a légióban tanultad? – kérdezte Lalától az őrmester. Mélyeket slukkolt a gyöngyöző italból.
– Ott kóstoltam először, de főzni csak most tanultam. Lehűtve sokkal élvezetesebb.
Az őrmester és a tanácselnök együtt dülöngéltek a falu főtere felé. Az utóbbi ihletetten bámult a nagy kék reggeli semmibe.
– A közigazgatási határon belül az utak szélére almafákat fogok telepíttetni – dadogta határozottan.
Az őrmester helyeslően hümmögött, de nem értette. Egy dologban biztos volt. Ebéd előtt még be fog ugrani Lalához, megízlelni, hogy milyen is ez az itóka lehűtve.

Hangulatvideó: https://youtu.be/pNMCH5HnXFQ

Olvasd el ezt is: Az „Ismeretlen Katona” https://hiszemhalatom.hu/2026/02/14/az-ismeretlen-katona/