Sunyi idők a történelem perifériáján

Menekülés és összeomló világ

Húsz évvel a Trianoni békediktátum évfordulóját követően Petre Osszian tartalékos hadnagy egy ütött-kopott, szerelvény nélküli mozdonyon menekült az oroszok által megszállni szándékozó Besszarábiából. A fűtő mellett a szorgosan lapátoló mozdonyvezetőn kívül a sebtében felrakott vasúti társaság páncélszekrényén kuporgott a kisinyevi vasútállomás utolsó román állomásfőnöke. Középkorú, őszes, köpcös ember. Egyedül csak ő óbégatott időnként.

– „Hol lehet a hadsereg?”
„Tényleg mi történhetett?”

Osszián utálta saját magát. Az emberi vizelettől nedves kincstári csákóját a kezében tartva bambán bámulta a júniusi sötétségben maguk mögött hagyott rengeteg semmit. Előző este a kaszinóban még nosztalgiázva iszogatott a több mint fél emberöltője nem látott Ottó Haupt^[1] őrnaggyal. Utoljára Kassán, a háború vége felé búcsúztak egymástól. Már rogyadozott a Monarchia, de bentről még senki sem sejtette a teljes összeomlást. Negyedik Károly eljött meglátogatni a karpaszományos gyorstalpalót. Felsorakoztak. Ott voltak ők is, négyen barátok, mint Dumas Három muskétása. Három erdélyi: Haupt Ottó, Papp Szilárd és ő, Osszián Péter. Kicsit később „gascogne-i”-ként Hudák Pali, nyitrai ügyvédbojtár csatlakozott hozzájuk. Együtt valamiféle magabiztosságot sugároztak. Amolyan: „egy mindenkiért, mindenki egyért” recept szerint.

Aztán egy napon Hudák Pali eltűnt. Állítólag a csehek betoborozták valami Podjebrádról elnevezett ellenséges légióhoz. Távollétében a K.u.K. katonai bíróság halálra ítélte. Péter ezerkilencszáztizenkilencben látta viszont egy csehszlovák katonai delegáció élén. Pavel Hudák cseh századosként mutatták be. Nem volt hajlandó magyarul megszólalni. Nem úgy Haupt Ottó, aki a későbbiekben nyugalmazott tábornokként is a kisebbségi magyar színház premierjeiről, ha tehette, sosem hiányozhatott. Apai részről szász gyerek, székely anyától. Előző este itt Kisinyevben találkoztak újból. Mindketten a román hadsereg rendelésre készített mundérjában. Ő már hallott Ottó Mircea-ként befutott katonai karrierjéről. Sőt időnként látta az általa maiorul Mircea O. Haupt-ként szignált parancsokat.

Sokat ittak és sokat beszélgettek. Ottótól tudta meg, hogy Papp Szilárd Popa Constantin néven az állami vasutak egyik magas rangú beosztottja.

– Ez igen! Ezt nevezem karriernek – ámuldozott a hadnagy. – Te is, Szilárd is jó szelet fogtatok ki.
– Ez nem ördöngösség – mondta az őrnagy. – Könnyedén megtehetted volna te is az örmény neveddel. Bármilyen karriert befuthattál volna. Most már egy kicsit késő. Kegyetlen időket élünk. Gondolom, lépten-nyomon igazolnod kell, hogy nem vagy zsidó…

Haupt élvezettel ízelgette a vörösbort. Lassan ki is fogott rajta. Kapbun komoran hallgatott.

– Gondolj bele – folytatta az egyre ellazuló őrnagy – Románia egyik napról a másikra kétszeresére duzzadt. Ez egy polgárság nélküli társadalom. Csak a két véglet. A szinte analfabéta parasztság és az uralkodó osztály. Ami közte van, egy rakás frankofon majom, nem számottevő… Az elmaradott román óhazában mi erdélyiek képviseljük az alkotó szellemet. Élhető hely lenne ez a fasizmus nélkül!

A „Petrache Lupu”^[2] jelenség lefoglalta az egyszerű népet, a városi folklórnak elég nyersanyagot szolgáltatott. Elvégre ő találkozott személyesen a nagybetűs ISTENNEL: Őfelsége Károly király a kicsapongásaival és a legendás madame Lupescuval^[3] állandó színes témákkal traktálták a sajtót.

– De itt vannak a legionáriusok!
– Ha nem ők jönnek, jönnek mások – vágott közbe az őrnagy.
– Ez törvényszerűen következett be. Ez a nép, mint minden egyebet, francia mintára most hímezi saját történelmét. A háború után a fővárosban felhúzták a Diadalívet, és hozzá kellett építeni a legendákat. Ellentmondás, de a szélsőjobb, e marginális társulat Hitlerben látja a kiutat. Francia imádattal keverve Antonescu tudathasadásos állapota.

Az őrnagyért kocsival jött az ordonánc. A hadnagy lóháton ügetett a külvárosi szállodába. Az ital neki nem ártott meg, viszont sebes körhintaként keringtek benne a szabadon engedett emlékek, gondolatok.

Már elaludt, amikor éjfél elmúlt, és a hotelszoba ajtaján türelmetlenül dörömböltek. Kinn szorgalmasan szemerkélt a júniusi eső. Az egész épületben kriptasötétség és áramszünet.

– Hadnagy úr! – kiáltozta valaki.

Hunyorogva nyitott ajtót. A szálloda egyik alkalmazottja volt.

– Közelednek az oroszok!

Szerencséjére még késő este, alig kapatosan, ruhástól vetődött el a kényelmes dupla ágyon. Az eredetileg besszarábiai ordonánca sehol. Sebtében húzta fel a csizmáit. Felcsatolva az oldalfegyverét, egyik kezében tartva hátizsákját és kardját botorkált kifelé a vaksötét folyóson. Valahonnan túlvilági hangok szüremlettek. Jobb felől hirtelen kinyílt egy ajtó. Valaki szembeöntötte egy éjjeli edény langyos, émelyítően bűzös tartalmával. Aztán az ajtó becsapódott, és hallatszott, amint sietve kulcsra zárják.

Hirtelenjében megtorpant. Utálkozva törölgette arcát. Ajkai sóssá lett ízétől öklendezett. Kétségbeesetten, lényében dühösen toporzékolt. Legszívesebben átlőtte volna a becsapódott ajtót. Elsőre ledobta csomagját és kardját. Előkapta oldalfegyverét és kibiztosította. Valahonnan a közelből sátáni kacaj hallatszott. Majd fojtott hangon valakik talán oroszul beszéltek. Egy dologban azonban biztos volt. Nem szeretne itt kiszolgáltatottan testnedvek keverékével lelöttyentve meghalni. Hirtelen eszébe jutottak az otthoniak: felesége és kisfia. Jobbnak látta gyorsan összeszedni a holmiját, és megtenni a maradék távolságot a hátsó udvar irányába. Az épületből kiérve, kezében a csőre töltött fegyverével már valamivel jobban látott. Látta az istállóban egész éjjel égő viharlámpa fényét. Arra szaladt. Az istállóban egyetlen ló sem volt.

Ha napok múlva gondolatban felidézte az eseményeket, rémülten gondolt vissza, hogy nem emlékszik, miként jutott ki a sebtében kiürített vasútállomásra.

Barátságok, identitások, túlélési stratégiák

Péter még a gazdasági világválság előtt költözött Bukarestbe. A háború utáni Nagy-Románia gazdasági térképe sajátosan alakult. A csatolt területeken minden pangott. Bukarest joggal tartott bizonyos külső revíziós törekvésektől. Ezen területeken szinte semmit sem kezdeményeztek. Viszont Bukarest és környéke, illetve a prahovavölgyi olajmezők – a nagyhatalmak érdekeit szolgálva – rohamosan fejlődött. A jelenlegi ország aktív munkaereje ide özönlött. Erdély mesteremberei berendezkedtek a balkáni fővárosban. A Cișmigiu park közeli Magyar Ház a bukaresti magyarság szellemi központjává nőtte ki magát. Kezdetben szinte zavartalan életet élhettek. Voltak szélsőségesek, mint Zelea Codreanu^[4] és emberei, de Károly király ezeket saját kicsapongó életmódja mellett is féken tartotta.

Osszián eleinte egy élelmiszert és csemegéket forgalmazó örmény cég könyvelését vezette.

– „Legalább mi örmények tartsunk össze” – szajkózta az idős dúsgazdag tulajdonos.
Lehangoló, hogy ti ott Erdélyben elfelejtettétek a nyelvünket.

A későbbiekben zokon vette, amikor Osszián bejelentette, hogy felmond. A Moșiloron saját kávéházat nyitott.

– Ti ott Erdélyben nem örmények vagytok – dohogott mérgében.
– Legfeljebb örmény cigányok… Még a nyelvünket sem beszélitek!

Bukarest és a feszültséggel teli hétköznapok

Ezerkilencszáznegyven szeptemberének végén két feltűnően jól öltözött, középkorú férfi halkan beszélgetett Lipscani^[5]egyik forgalmas sörkertjében. Mindkettő jóvágásúnak mondható. Egyikük keletiesen sötét bőrű, mogyorószínű felöltőben, a másik kigombolt szürke felöltője alatt világosbarna öltönyben, kifogástalan ingben és nyakkendővel. Ő volt Popa Constantin, alias Papp Szilárd. Péter kezdeményezésére futottak össze. Zavaros idők jártak. A szélsőséges nemzeti megmozdulások újra fellobbantak.

A velük szemben állókat hidegvérrel, akár fényes nappal, nyílt utcán likvidálták. A napilapok vezető hírei szinte szünet nélkül sokkolták az aktuális közhangulatot. Besszarábia és Dél-Dobrudzsa elvesztése, no meg a nemrégiben lezajlott Második Bécsi Döntés témája nap mint nap politikai szájízek szerint tálalva. Károly király „zsidó lotyójával”, Elena Lupescuval már elhagyta az országot. Ezek voltak a napilapok vezető hírei. Folytatódott a magyarok tömeges zaklatása. Bárdossy László, magyar nagykövet, (későbbi miniszterelnök) a román kormány közbelépését szorgalmazta. Sokan visszavándorlást kezdeményeztek Észak-Erdélybe. Veszélyes kalandnak számított nyilvános helyen magyarul megszólalni.

Történelem az asztalnál

A két férfi szinte suttogva beszélt. Ha valaki közeledett feléjük, vagy elhallgattak, vagy társalgási nyelvet váltottak. Egy idő után Péter az újra átélt események hevében, magáról megfeledkezve elég hangosan ecsetelte a sokkosan átélt besszarábiai eseményeket.

Egy barna inges legionárius hívatlanul az asztalukhoz ült. Izgága kis rosszindulatúnak tűnő ember.

– Folytassák – mordult cinikusan.
– Igen, folytassák, azon a nyelven, amelyen eddig – hol az egyik, hol a másik arcát fürkészve.
– Most, amikor a haza több sebtől vérzik, maguk tovább árulják?
– Maga! – bökött Osszián felé.
– Maga még ráadásul zsidó is. Azonnal igazolják magukat!

Pattant fel. Valahonnan egy féltucatnyi barna inges került elő. Majd egy rendőrt is kerítettek. Amikor előkerültek az igazolványok, Péter különleges státust igazoló katonakönyve láttán a barna inges szinte gutaütést kapott.

– Ezek magyar kémek! – skandálta.

Másnap Péter egy koszos rendőrségi fogdában, gyűrötten, összeverten, közömbös zsebesek, stricik és tolvajok társaságában ébredt. Persze a zsebeit tudatvesztése alatt kiürítették. Egyre fokozottabban érett benne az elhatározás, hogy kerüljön amibe kerül, de innen szabadulva fogja a családját, és disszidálnak. Papp Szilárd, Popa Constantin történelmi „inkognitó” mezében még este szabadult.

---

^[1] (Mircea) Otto Haupt (1899 Radnabánya – 1981 Bukarest) Érettségi után besorozzák a K.U.K. háborús tisztképzőjébe. Trianon után a román hadseregben tovább képezi magát. 1942-ben orosz fogságban ezredesként megszervezi a Tudor Vladimirescu divíziót, amelynek jelentős szerepe lesz 1944. augusztus 23-án, amikor Románia elkötelezi magát a szovjetek mellett.

^[2] Petrache Lupu, az olténiai birkapásztor 1935 májusában Maglavit faluban állítólag találkozott Istennel. A korabeli ortodox egyház sikeresen kihasználta e hiedelemben rejlő üzleti lehetőségeket.

^[3] Elena Lupescu, II. Károly román király szeretője. Száműzetésében is a király hű társa.

^[4] Zelea Zelenschi Codreanu a Vasgárda megalapítója. 1938-ban 13 társával Bukarest és Râmnicu-Sărat között állítólag titkos királyi parancsra kivégzik.

^[5] Bukarest egyik nevezetes utcája

Hangulatvideó: https://youtu.be/Y961y-LZ7lk

Olvasd el ezt is: Holdtölte a diliházban https://hiszemhalatom.hu/2026/01/24/holdtolte-a-dilihazban/