Holdtölte a diliházban

Az éjszaka

Ez is a feszítettebb napok egyike. Most is, mint mindig – gondolom a telihold hatására –, csak össze-vissza lézengenek a betegek. Nem tudom, miért, de ilyenkor a gyógyszerek és a nyugtatók sem hatnak. Sem ápoló, sem orvos nem lazíthat. Mi nővérek még úgy sem. Mi, az ápolók nélkül – ha azok éppen kellően nem józanok – teljesen ki vagyunk szolgáltatva. Jómagam már több mint tíz órája egyfolytában talpon vagyok. A létszámhiány miatt valószínű, hogy éjszakára is bent kell majd maradnom. 

Az orvosi kar jelentős része – főleg a fiatalabbja – amolyan archaikus módszerként kezeli a holdtölte betegekre való befolyását, de ismerek néhány tapasztaltabbat, aki ugyan nem nyilatkozik erről, de azért számol vele. A városból – nem megerősített – rémisztő hírek érkeznek. Az egyik mentős futólag lövöldözésekről, sebesültekről és halottakról regélt.

Így a betegekkel alig lehet bírni. Ha éppenséggel a gyógyszer hatására nem szedáltak, akkor a nők kacérkodni próbálnak minden hímnemű arra járóval. Rendkívül nyugtalanok és hisztisek. Én a női szakaszon dolgozom. Volt már rá példa, hogy a férfiosztályról nyomuló betegeket alig lehetett féken tartani. Még a kigyúrt, érzéketlen ápolóknak is feladták a leckét. Egy alkalommal néhány férfi beteg észrevétlen osont be egy öngyilkosjelölt, alélt egyetemista lány ágyához. Ott fülelték le őket az ápolók, amint a lány ágya körül maszturbáltak. Úgy látszik, ezeken az Isten nyugtatója sem segít. Ráadásul ma késő délután agresszív katonák szállták meg a pavilonokat. Egy-két civil ruhás eddig is ténfergett erre. Amióta az impulzív pszichopátiával diagnosztizált Professzort becibálták, a karhatalom többnyire a férfiszakaszon koslatott. Már tapasztalatból tudom, hogy aki ezt a diagnózist kapja, azt a HATALOM hozatta be, és nagyon fognak rá vigyázni.

Gyerekkor, ambíciók, törések

Tehát íme, a pszichiátria, azaz a diliház. Az utóbbi elnevezéssel csak akkor hívom, ha már mindenből elegem van, és haragszom az egész külvilágra. Pedig szeretem a munkám, még akkor is, ha karrierem kibontakozását nem is ezen a vonalon képzeltem el. Bármily hihetetlen, de kislánykorom óta orvosnak készülök, mindannak dacára, hogy családi példaképeim e téren nincsenek.

Az anyám egy előkelőnek titulált fodrászszalon hajmosóvá leminősített fodrásznője, az apám – amíg velünk élt – kamionsofőrként téblábolt a világban. Sokszor heteken át odavolt az irigyelt Másik Világban, majd időnként fáradtan és dicsőülten megérkezett.

Először a lakótelepünkön parkolt. Lehetetlen rejtekhelyekről díszes műanyag szatyrok halmazát kotorta elő, és hurcolta fel a hetedikre. Ezek nagy részét eladásra szánta, de meglepetésajándékot számunkra is éppen eleget hozott. A sznob gimiben, ahová akkoriban jártam, márkás cuccaimat azért mindig irigykedve megbámulták. Mivel felmenőim nem a felsőbb tízezer intellektueleinek számítottak, így egy idő után rá kellett jönnöm, hogy spontán kiközösítettek.

Nem érdekelt. A legtöbbjüknek akkoriban még életcéljuk sem volt. Nekem igen. Kedvenc tanárom elve szerint próbáltam fejlődni. „Ha valamiben kiemelkedőt szeretnénk elérni, akkor azt csak alázattal, és kezdjük az alfánál…” – mondogatta. Hatására növény- és rovargyűjteményt állítottam össze, osztályozva azokat, latin neveikkel ellátva. Tehát a természettudományokkal foglalkozni tényleg az alfák alfájától kezdtem. Majd megbotránkoztatva megrökönyödött környezetemet, állattetemeket is boncoltam. Minden érdekelt, amit úgy véltem, hogy az orvostudományhoz közelebb visz.

Eltűnések, hallgatások, árulások

Szüleim magánéletéről sokáig semmit, vagy legalábbis nagyon keveset sejtettem. Apám megérkezései nemcsak azért számítottak számomra ünnepnek, mert klassz cuccokkal traktált, hanem azért is, mert tényleg szerettem. Amíg itthon tartózkodott, szerény családunk látszólag egyben volt. Érkezését követően az amúgy is kislányosan csinos anyám szakavatottan kicsinosította magát, és dudorászva különleges vacsorát főzött. Addig apám a fürdőkádban hosszasan kéjelegve dagonyáztatta mackós testét, majd illatosan, vasalt pizsamában és háziköntösben kivonult vacsorázni. E jókedélyű vacsorák alkalmával ismeretlen nevű italokból színes koktélokat kevert, amelyeket idegen feliratú színes konzervdobozkákból elővarázsolt, számomra ismeretlen gyümölcsökkel vagy kapribogyóval díszített. Ilyenkor egyet én is elfogyaszthattam, majd elvonultam a félszobámba préselt külön álmaimhoz. Ők meg diszkréten – a panel hangszigetelés határain belül – NDK-s lemezjátszóról divatos könnyűzenét hallgattak, és talán táncoltak is. Anyám egyre sűrűbben kacarászott. Ezen kacajok erotikus töltetét már csak akkor voltam képes dekódolni, amikor apám már nem volt velünk. Anyám bizonyos estéket már valamelyik ügyeletes „barátjával” töltötte.

Végül apámat egyik nyugat-európai útjáról hiába vártuk. Váltótársa egyedül érkezett, és hozta a hírt: apám nem hajlandó hazajönni többé, mivel tudomást szerzett anyám titkos barátjáról.

– Befellegzett az orvosi karrierednek – állították többen, családtagok és közeli ismerősök.

Jómagam így érettségi előtt nem akartam elhinni. Anyámat a keresett fodrásznőből – felsőbb utasításra – leminősítették „hajmosónak”. A hatóságok szerint állítólag tudnia kellett apám titkos szándékáról. Érezni biztos érezte, hogy a hétköznapi viszonyok bizonyos körforgása valahol bedugult, de erre ő sem gondolt.

Anyám hetekig búskomoran bámult maga elé. Egy este rendhagyó módon egyedül csüccsent le iszogatni. Nem kevergetett koktélokat, hanem ő, á la nature, vedelte a vodkát. Leültem vele szemben a lakótelepi kis konyhaasztalhoz, majd egy hosszas együtt hallgatást követően rákérdeztem az apámra.

– A szemét strici – tört fel belőle az alkoholgőzös sérelem. – Ha a nyáron nem tölt meg nyavalyával, eszem ágában sem lett volna megcsalni.

Hisztérikus zokogásban tört ki.

– Ki tudja, milyen riherongyokat szedett fel az utak szélén, és te csak nagy naivan ülsz itthon, és várod, és várod, mint egy örökmozgó istenséget, igaz szeretettel…

– Igaz szeretettel – ismételgette hisztérikusan nevetve.

Az elkövetkező időkben többet sohasem emlegette. Én megismerkedtem a nálam három évvel idősebb Bencével, de azért szorgalmasan készültem az orvosira. Az sem érdekelt, hogy rendszeresen otthon, a nappaliban egy csontsovány, lelógó szláv bajuszos alak, apám egykori bordó törökországi fürdőköpenyében szívélyesen rám köszön. Valami Adorjánnak hívják.
Adorján nem sok vizet zavart. Apám szöges ellentéte, amolyan hűséges szolgalélek, aki anyám minden apró rezzenését odaadó figyelemmel követi. Magas, csontvázalkat, izomszövetei nélkül kitűnően tanulmányozható csontváz is lehetne.

Az egyetem és a hatalom árnyéka

Amint az megjósoltatott, az egyetemre nem vettek fel. Mint megszállott, elhatároztam, hogy nem adom fel. Ragaszkodtam, hogy mindenképpen az egészségügyben helyezkedjek el, ahol majd továbbképzem magam. A pszichiátriát nem én választottam. Úgy látszik, csak ide kellettem. Többnyire tizenkettő-huszonnégyes beosztásban dolgoztam. Munkába lépésem előtt azért furcsa dolgok is történtek. A személyzeti vezető átkísért egy másik irodába, ahol egy tagbaszakadt, ma azt mondanám rossz kinézetű, alkoholista képű, de akkor unszimpatikusnak tűnő sötét hajú férfi gondjaira bízott.

– Az őrnagy elvtárs majd feltesz magának egy néhány kérdést – hebegte sietve –, majd jöjjön vissza hozzám, az irodámba. Magunkra hagyott.

– Az őrnagy elvtárs majd feltesz magának néhány kérdést – hebegte sietve –, majd jöjjön vissza hozzám az irodámba. Magunkra hagyott. Az őrnagy intett, hogy foglaljak helyet vele szemben. Hosszasan, eleinte szenvtelen kelt tészta képpel kitartóan méregetett, majd mielőtt megszólalt volna, szája sarkában megvillant egy kaján mosolyféle.

– Látom, kitart az egészségügy mellett – mondta, választ nem várva folytatta –, és tudom, hogy az egyetemre nem vették fel.

– Állítólag helyhiány miatt – mondtam. – A pontszámaim megfeleltek – csattantam fel, mert érző pontomra taposott. – Sőt, tudomásomra jutott, hogy mások az enyéménél gyengébbekkel is felvételt nyertek.

Egy darabig nem szólt, csak szórakozottan hümmögött.

–Egy darabig nem szólt, csak szórakozottan hümmögött.

– Mit tud az apjáról – kérdezte hirtelen.

– Szinte semmit – feleltem –, amióta elment…

– Disszidált – javított ki majdhogynem erélyesen.

– Igen, amióta disszidált, a telefonunkat is kikapcsolták.

Kezdtem begyulladni. Hová akar ez kilyukadni. Továbbra is hümmögött, és játszotta a szórakozottat.

– Jövőre is felvételizik – váltott újfent hirtelen témát.

– Igen – feleltem határozottan. – Mindaddig felvételizek, amíg fel nem vesznek.

– Az csak magától függ – jegyezte meg sejtelmesen.

Tudtam, hogy erre nem az a helyes válasz, hogy igen, tudom, többet kell tanulnom. Hagytam, hogy folytassa, lássuk, jól sejtem-e, hová akar majd kilyukadni.

– Elsősorban csak magától és TŐLÜNK függ, hogy nem lesz-e újból helyhiány. Tőlünk – mosolygott gúnyosan.

Azt hiszem, rá tudtam volna borítani az asztalt. Szerintem észrevette, és mazochista módon élvezte. Tapasztalt öreg róka. Én számára csak egy kis halacska vagyok.

– Valószínű, hogy apróbb szívességek fejében ez a felvételi ügy sem lesz a jövőben gond – mondta, szinte ízekre szedve a szótagokat.

– Ja – váltott hirtelen –, van magának egy Bence nevű vőlegénye – jelentette ki szinte vádlón.

Kérdően néztem, gondolom, kikerekedett szemekkel, mert erre nem számítottam.

– Nem vőlegényem. Csak barátom. Néha találkozgatunk…

– Tudom – mosolygott elégedetten. – Maga szép, csinos és okos lány.

Hatásszünet után:

– Jó, ha felhagy ezzel az alakkal, vagy legalábbis tudomására hozza, hogy nincs Isten.

A betegek „színes tárháza” szinte végtelen. Itt vannak az öngyilkosok, a különféle visszaeső szenvedélybetegek, borderline-ok, csendesek és őrjöngők, szimulánsok és erőszakkal itt tartott politikai megfigyeltek. Ez utóbbiak a FENTRŐL irányított kezeléseket követően menetrend szerint őrjöngőbe „kapcsoltak át”, mint ez a bájos, velem egykorú bölcsészlány. Ki nem néztem volna belőle, de állítólag valamilyen leleplezett titkos diákszövetség szellemi vezére. Öngyilkossági kísérletét követően cipelték be. Most szedáltan vegetál, mint egy csendes szobanövény, szinte magatehetetlenül. A múltkorában az ő ágya körül fülelték le az ápolók a beosonó maszturbálókat.

A telihold utáni reggel

Igen, ilyenkor teliholdkor nehezebben múlik az idő. A betegek egy hányada fura mód szexuálisan aktivizálódik. Nyugtalanító, hogy kintről egyre több hír érkezik a zavargásokat illetően. Jó volna, ha Bence nem keveredne bele! Ma estére valami tanárnő félét hoztak be. Közben a mentősök egyezményes jelekkel tudatták, hogy ez is politikai.

Nemsokára újabb civil rendőrök és katonák szóródtak szét az osztályokon. Viselkedésükből ítélve valamennyien ittasak lehettek. Nemcsak engem s a kolléganőimet, hanem a hatvanon túli, szigorú Főnővért is tapizni próbálták. Vajon az ital teszi náluk, vagy itt is a telihold a ludas. Szorongva Bencére gondoltam. Vajon most hol lehet. Nehogy valamibe belekeveredjen, mert ezek nem tréfálnak.

Anyám is ellene van. Szerinte a lehető legrosszabb, kétes egzisztenciájú fajta. Meghasonult teológus és lázongó. Jelenleg diszpécserkedik egy buszvállalatnál, de állítólag kiáll a rúdja. Ha már így tudnak róla, nehogy majd berángassák őt is ide, a férfiosztályra.

A Főnővér hívatott.

– Szabina, készülődjön. Megbeszéltem a mentősökkel, hogy hazaviszik a többi kolléganővel együtt.

Felszólítása, mint mindig, most sem tűrt ellentmondást.

– Úgy érzem, nem lenne biztonságos itt maradniuk.

Szúrós szemei haragosan szikráztak a mindig makulátlan, tökéletesen felrakott fityulája alól, és éreztem valahonnan, hogy igaza lehet.

– Holnap reggel nyolcra várom magukat – szögezte le.

Az autóból nem sok mindent láttunk. Már egészen besötétedett. A mentőorvos az anyósülésen feszülten figyelt. Mi nővérek hátul kuksoltunk a két mentőssel. Megpróbáltam kilesni. Senki sem szólt egy szót sem. Mintha valami ismeretlen felfedezésre araszolnánk, valami homályos célú expedíció kapcsán. Furcsa ropogás hallatszott.

– Valahol a belvárosban lövöldöznek – szólalt meg az orvos, a képlékeny, szinte vérszagú csendet megtörve.

Kissé remegő hangja mintha a túlvilágról érkezett volna.

Szerencsésen hazaértem. A mentősök megígérték, hogy reggel hétre értem jönnek. Anyám ittasan, de nem részegen, nyugtalan hírekkel fogadott. Egyik barátunk értesítette, hogy Bence bujdosni kényszerül, mert keresik, és lehet, hogy valahogy megkísérli az illegális határátkelést. Már csak ez hiányzott, gondoltam.

– Hogy kaptad a hírt – kérdeztem. – Csak nem javult meg a telefon.

– Fenéket – csattant fel. – A telefon továbbra is süket, és már a tévé sem sugároz semmit.

Adorján nikotinos bajszával, szája sarkában füstszűrő nélküli cigivel egy SOKOL rádiót nyüstölt. Ismeretlen, valószínűleg kalózadók nyekeregtek az éterből, majd hiába próbálta követni, elillantak. Majd mi is egyre közelebbről hallottuk a lövéseket. Senki sem oktatta, de egy bizonyos koreográfia szerint minden világot eloltottunk, és a szőnyegre telepedtünk. Csendben elvoltunk. Most már sorozatokban hallatszott a lövés.

– Kalasnyikov – szögezte le Adorján.

Anyám a sötétben egyszer csak felém nyújtotta a vodkás üveget.

Ködös reggelre virradt. Meglepő, de egyáltalán nem éreztem magam másnaposnak. A mentő is értem jött. Az orvos szerint az egész cirkusznak vége. Állítólag győzött a forradalom.

– Hát forradalom volt.

Azért óvatosan araszoltunk a klinika felé. Még két kolléganőt kellett a hídnál felvenni. Ők a közeli faluból jártak be. Nem messze volt a távolsági buszmegálló. Vártak. Ők is visszavonuló katonákról regéltek. Most már teljes létszámban zötyögtünk a kátyús, ködös úton. Mint valami szürrealista film szereplői, haladtunk a valószínűtlennek tűnő célunk felé.

A gondnoktól tudtuk meg, hogy a katonák és a civil rendőrök elmenekültek.

A gondnoktól tudtuk meg, hogy a katonák és a civil rendőrök elmenekültek. Előtte azért békésen vagy erőszakkal minden nőnemű lénnyel „pajzánkodtak”. A női betegek kielégülten, vidáman fogadtak. A szigorú Főnővér közömbös, nyugodt arccal, az eddig elmaradhatatlan fityula nélkül, maga elé bámulva fogadott.

– Legalább ezek a szerencsétlenek valamelyest lenyugodtak – mondta, eddig soha nem látott csábmosolyát elővillantva.

Hangulatvideó: https://youtu.be/N8uResyV-mk

Olvasd el ezt is: https://hiszemhalatom.hu/2026/01/18/vurstli-a-balkanon/