Vurstli a Balkánon

A parkoló mélyén

Az ütött-kopott, jobb időket is megélt mikrobusz távol az önfeledt emberi zsivajtól, félreeső helyen vesztegelt. A rozsdafoltos hátsó ajtaján keresztül két civil rendőr kászálódott elő. Egymástól ellenkező irányba indultak el a zenés kavalkádban lüktető sokaság felé. Az egyik még hirtelen visszafordult, és alig hallhatóan beszólt valakinek, vagy valakiknek.
– Újabb parancsig ezen a frekvencián maradunk!

Az alkalmi parkolóba tolatott a korszak formatervezésének jegyeit magán viselő Renault Kombi személyautó. Alacsony, köpcös, az alkalomhoz túlöltözött, negyvenes éveiben járó roma férfi vezette, és elsőnek szállt ki.
– Ismerem jól ezt a helyet – szólt oda beavatottként kikecmergő társainak.

Az anyósülésről szintén kreol fiatalember toppant elő, rikító színes nyári ingben és márkás farmernadrágban. Mindketten a feltűnően nagydarab, erős testalkatú, szőke, katonaruhás társukat nézték, amint kikászálódik a hátsó ülésről.
– Csak kiscímletű dellákat adok – mondta oktatólag az idősebbik.
– Az a hatásos, amikor nehezen, lassan szeded össze a zsebeidből a lóvét.

Ezen a reggelen először villantotta elő ravaszkás mosolyban aranykoronás fogsorát. A katona már az előző nap délutánján felfigyelt az arany fogsorra. Nic Zamfir, a roma katonatársa ekkor mutatta be a laktanya előtt az „öreget”.

Az „öreg” Zamfir alig múlt negyvenéves, de szexuálisan túlfűtött leszármazottainak jóvoltából a legjobb úton volt, hogy akár többszörösen is a nagyapaság státuszában tetszelegjen.
– Honnan tudom majd, hogy merre vannak az asztalok? – kérdezte Ed.
– Nem lehet eltéveszteni – mondta az öreg. – Csak nekünk vannak asztalaink. Mindegyik asztalnál már tudnak rólad.

Nic a civilbe átvedlett bajtársat amerikai cigivel kínálta, miközben a sokaság felé közelítettek. Ed furcsa, enyhe izgalmat érzett, különben jól érezte magát ebben a felszínes szabadságban.

A vásári forgatag

Az embereknek csak ennyi kellett. Ennyi. Zsibongó sokaság, körhinta, rögtönzött sütödék, céllövölde, csempészett holmikat és autó csomagtartóból üveges sört árusító zugárusok. Panem et circenses.

Ed az erdélyi városkára gondolt, ahonnan származott. Időnként ott is sátrat vertek lerobbant cirkuszi társulatok, hogy ócska trükkjeikkel etessék a földhöz ragadt plebszt. Rossz nyelvek szerint a szomszédoktól ellopott macskákért a gyerekeknek ingyen belépőket osztogattak. Ezeket az óriáskígyókkal etették meg, de voltak a helyi „jól informáltak”, akik szerint az artisták fogyasztották a macskahúst, hogy rugalmasabbak legyenek légtorna közben.

Együtt indultak el a szabadság sülthúsillatú forgatagába. Az öreg hátramaradt szabadtéri bábelőadást nézni, amit szinte csak felnőttek élveztek. Az előadás kecskékről és farkasokról szólt. A görög kecskék vezetője, egy érseki süvegben tetszelgő Főkecske egyfolytában osztotta a többieknek az észt. A rohadék török farkasok támadásra készen figyeltek. Míg az öreg Zamfir elmerülni próbált a mese napi valóság hangulatában, addig Nicék elindultak a céllövő bódék irányába.
– A húgomat azért kihagyhattad volna – morogta Nic. – Ha a sógor megtudja, kétlem, hogy elevenen leszerelsz.
– Az öreg reggel lepofozta Monát, de ez még nem minden.

Ed egy darabig hallgatott, és a cigijét szívta.
– Jöjjön, aminek jönnie kell – dörmögte egy kis idő múlva.

Elindult a „célpontok” irányába, amerre a társa mutatta, és az elmúlt zűrzavaros huszonnégy órára gondolt. Nem tudta, miféle lehet az a bizonyos Nelu, de reggel hallotta, amint az öreg szinte rémülten suttogta a fiának: „Mi lesz, ha véletlenül megtudja?”
– Biztos vagyok benne, hogy Mona a fő vétkes – szögezte le Nic.

Ed, elvegyülve a sokaságban, azért kellemesen gondolt az éjszakára. Már esteledett, amikor megérkeztek Zamfirék külvárosi, csicsásra pingált rezidenciájára. Porceláncsészékbe kínálták a forralt, egyszer kifőzött cujkát. Türkizkék blúzban, feszes bőrminiszoknyában Mona, Nic nagyobbik húga kínálgatta az italt és félreérthetetlenül saját magát.

Maga a villaszerű családi ház formatervezése alapján akár a főváros bármely villanegyedében megállta volna a helyét, de megérkezésükkor is szembeötlő volt a csicsásra pingált külső falazat. A belső berendezés színeit az arany és a sötétbarna árnyalatok dominálták. Edet ravatalozóra emlékeztette. Viszont tagadhatatlan volt, hogy mindenütt példás rend és tisztaság uralkodott.

Vacsoráztak. Mona tálalt. Mona kínált.
– Arra felétek mind ilyen óriások élnek? – kérdezte kacérkodva.
– Ott sem mindenki – felelte Ed két falat között.
– Őt felejtsd el, Mona – csattant fel az öreg. – Neked férjed van, téged csak ő érdekelhet!
– Azért csak válthatok egy-két szót emberekkel – feleselt vissza.

Ed szerint még húszéves sem lehetett.
– Nem hinném, hogy Nelu, amióta elment, csak a lovakkal cseverészik.

A játék ára

A laktanyai sivárságot követően jól esett a civil sokaság emberi közelsége. Ennek számára felemelő hangulata volt, hagyományos körhintákkal, zenével. Nézte a kóválygó harmonikást, a kardnyelőket és tűzokádókat.
„Az utolsó huszonnégy órában csak jó dolgok történtek velem” – gondolta.

Lefekvés előtt még meg is fürödhetett. Aztán birtokba vehette a levendulaillatú vendégszobát bizarr, aranyozott függönyeivel. Már túl volt a jóleső álma első fázisán, amikor arra eszmélt, hogy Mona mellette fekszik, egy szál semmiben, párnáján könyökölve, és tüzes tekintettel őt bűvöli. Ezt nem lehetett kihagyni.

Ahogyan az előbbiekben utasították, andalogva közelített a céllövölde irányába. A bódé mellett kalapos, keszeg-sovány cigányember fadobozkából papagájok segítségével szerencsebilétákat árult. Színes törpepapagájok gazdájuk utasítására, térítés ellenében húzták ki a jövőbe látó bilétákat.

Nem messze innen az első „célpont”. Nyári inges, kreol fiatal férfi kartondobozból összeállított asztalkán az „itt a piros, hol a piros?” szerencsejáték szabályait ismertette. A már zúgolódó vesztesek bankjegyei nagy halomban a dobozasztalon tornyosultak. Odalépett. A vásári krupié szenvtelen arccal állt vele szemben.
– Nézzék, emberek – kiáltotta –, ez a katona is szerencsét próbál!

Ed a megbeszélt „szcenárió” szerint bizonytalanul, több zsebéből, kis címletű bankjegyekből szedte össze a tétet.
– Ne játssz, fiú, mert rámegy az évi zsoldod – próbálta valaki figyelmeztetni.

A csíkos inges mintha semmit sem hallott volna, szenvtelen pókerarccal állt a tét fölött.
– Figyelj, fiú! Hol a piros?

A három felfordított dobozkát boszorkányos ügyességgel forgatta. A kis piros szösz néha elővillant, majd eltűnt a fürge ujjai között. Ed feszülten figyelt, majd rábökött az egyik dobozkára.
– A katona milyen ügyes! – kürtölte szét nagy hanggal.

Ed izgatottan, szinte sután markolta fel a tömeg meglepett moraja közepette a nagy halom pénzt. Nem kellett megjátszania magát. Az előírt megállapodásnak megfelelően reszkető lábakkal továbbállt, miközben a sikerén felbuzdulva egyre többen rohanták le a „játékasztalt”. Egyenruhája ellenére messzire lerítt róla, hogy más, távolabbi vidékről származik. Meglátogatta a többi asztalt is. A neki szánt szerepet hasonlóan látta el.

Közben egyre többször jutott eszébe az elmúlt éjszaka és az, amit Nic a sógoráról mondott. Visszatért a bábosok közelébe. A céllövölde mellől nézte az előadást. Az előadások sikerét a szájtáti hallgatóság magas létszáma igazolta. Egy csutkafejű bábú valakitől a nép korlátozott szabadságát kérte számon. A nézők élvezték a bátor párbeszédet.

A tömeget fürkészte, amikor a keresett öreg megérintette a karját, és a fejével intett, hogy kövesse. A parkoló felé tartottak. Hallható volt a tömeges elégedetlenség, a hatóságiak leállították a bábelőadást.

Beültek az autóba. Ed az anyósülésen elhelyezkedve kiürítette a zsebeit, és átadott minden bankót.
– Itt van a tét is, amit apróban adott – mondta. – Nekem csak egy kevés pénzem volt, ami a zsoldomból megmaradt.

Az eddig komor öreg kapzsi mosollyal összeszámolta a bevételt.
– Igaza van Nicnek, te egy nagyon becsületes gádzsó vagy – mondta. – Itt a részed.

Egy köteg bankjegyet nyújtott át. Ed számolatlanul zsebre vágta. Érezte a fogásán, ez nem egy hétvégi kisiskolásnak szánt zsebpénz. Az öreg valahonnan elővett egy nem túl hideg üveges sört. Felbontva átnyújtotta a fiúnak.

Az öreg hirtelen elkomorodott.
– Haj-jaj, fiatalság, bolondság! Mi lesz, ha Nelu hazajön?

„Mi lesz?” – gondolta. „Akkor itthon lesz.” De az öreg összeráncolta a homlokát.

Kihajtottak a parkolóból. A zsibvásár morajától kísérve, araszolva haladtak. Népzene balkáni rigmusban, elcsépelt világslágerek hangzavara szólt, akár egy mély mosófazék aljáról nyekergő hangminőségben.

A lerobbant mikrobusz közelében megálltak. Az öreg zavartan bekopogott a tragacs hátsó ajtaján. Valaki ajtót nyitott. Eltűnt. Hamarosan kissé gondterhelten került elő. A negédes mosolynak már hűlt helye sem volt, mire visszaült. Néma csendben haladtak.

– Ezeknek az Isten dellája sem elég! – morogta maga elé.

Ed nem értette. Itta a sörét, és elégedetten pöfékelt. Megpróbálta feldolgozni az eddig történteket. Ma lehet, többet keresett, mint az ezredes elvtárs egész hónapban. Viszont hamarosan el kell tűnnie, mert egy vérengző, Nelu nevű lovári cigány könnyen benyújthatja neki a számlát az elmúlt éjszakáért.

Hangulatvideó: https://youtu.be/k-DofbfRJ2Q

Olvasd el ezt is: Átállások korszaka https://hiszemhalatom.hu/2026/01/11/atallasok-korszaka/