Egyedül karácsonykor – egy magyar nő Németországban

Nem terveztem, hogy egyedül leszek karácsonykor.
Nem is készültem rá. Egyszerűen így lett.

Németországban élek és dolgozom egész évben. A gyerekeim messze laknak, legjobb esetben év végére egyikük jönni fog. Most nem így alakult.

December 24-én délután még volt dolgom. Bolt, mosogatás, valami rendrakás-féle. Este hat körül vettem észre, hogy csend van. Az a fajta csend, ami nem nyugtató, hanem túl pontos. Hallani benne a hűtőt, a lépcsőház ajtaját, a saját lélegzetedet.

Főzni nem volt kedvem. Ette már meg az ember egyedül is a rántott húst, nincs benne semmi hősi. Melegítettem valamit, állva ettem, mint egy hétköznapon. A különbség csak annyi volt, hogy tudtam: ma nem kell sehova menni, és nem is jön senki.

Este felhívott valaki. Rövid beszélgetés volt.
„Majd találkozunk” – mondta.
Egyikünk sem tudta, mikor.

Letettem, és akkor ütött meg igazán, hogy ez most tényleg ilyen.

Nem volt drámai. Nem sírtam. Nem dőltem az ágyra. Csak ültem a kanapén, és azon gondolkodtam, mások vajon mit csinálnak ebben a percben. Nem irigykedtem. Inkább furcsa volt belegondolni, hogy az ünnep egyszerre történik mindenkivel, mégsem együtt.

Éjfél körül lefeküdtem. Nem vártam semmit a másnaptól.

Aztán reggel, 25-én, amikor felkeltem, valami könnyebb volt. Mintha nem kellene megfelelni semminek. Nem volt program. Nem volt „kellene”. Csak egy nap volt. Egy csendes nap.

Azt hiszem, ez volt a legfurcsább: hogy az egyedüllét nem fájt végig. Voltak percek, igen. De volt benne egyfajta tisztaság is. Nem kellett magyarázni, miért ilyen lett az év. Nem kellett erősnek mutatkozni. Nem kellett jól érezni magam.

Csak úgy voltam.
És ez akkor elég volt.

Olvasd el ezt is: Melanie – húsz év a fényben https://hiszemhalatom.hu/2025/09/28/melanie-husz-ev-a-neonfenyben/