A rivalda

Talán egy év is eltelt az ominózus találkozásunk óta. Egy válogatás – sznobul, casting – munkatársaként ügyködöm, mondjuk inkább tolmácsként, amolyan „a szekér ötödik kereke” funkcióban.

A rendező dörgedelme

Pont a fénytechnikát ellenőriztették velem, amikor a mikroporton átjött Nyikita, a rendező ingerült, érces hangú dörgedelme:
– Hát ezt ki hívta ide?
Látszott, hogy Nyikita hatalmas teste szinte vergődik a dühtől, és a bajszát rágja.

A hívatlan frissen restaurált művésznő, egykoron ragyogó fiatal sztárszínésznőként a kamasz fiúk szexuális bálványa volt. Nekem is az egyik. A színpadon csicsergő naiva, a szívet tipró díva, a filmen háborúban elesett vőlegényét sirató szende; mindez ő volt egyben, a néhai sztár: a Művésznő.

A látogatás

Akkor, amikor megbízásból fel kellett keresnem, életemben először ott ültem vele szemben, éppen hogy egy féllépésnyire az intim szféráján kívül. Egy töpörödött nénike. A haja kontyban, tövében ősz, a végein kopott festés. Az álla nedves. Valószínű, mielőtt csengetésemet követően ajtót nyitott, sebtében pohárból feltehette – az amúgy tökéletes – protézisét, amiről lecsöpöghetett egy csepp víz. Csak a szemei! Csak a szemei és a hangja. Igen. Főleg a hangja nem öregedett.

A nappaliban ültetett le, és kedvesen kávéval kínált. Szerény belvárosi lakás. Ő is érezte, hogy jelenlegi élettere méltatlan hozzá. Üzenetet hoztam neki. Figyelmesen néz, mintha ősidők óta ismerne. Szédelgek a feledett múltból átmentett plakátok, színházi és filmjelenetek fotóinak forgatagában. Valahogy túlzott a kontraszt. Csillogó múlt és az egérszürke jelen.

Megbízásból jótékonysági felolvasó estre kérem fel. Egy pillanatig hallgat, mintha gondolkodna. Majd kitör.
– Nekem lenne segítségre szükségem! – sziszegte ingerülten. – Mit képzelnek? Ingyen semmit! – Itt hibernálok a közömbös feledésben. Olykor régi filmjeimet újranézem, de egyiket se bírom végigülni, mert közben valamitől mindig rosszul leszek.

Ez az utolsó mondata csengett a fülemben akkor is, amikor becsukta mögöttem a bejárati ajtót. A kávém ott maradt kimeredve, érintetlenül a dohányzóasztalkán.

Vissza a jelenbe

– Hát ezt ki hívta ide? – dörögte el újra Nyikita.

A Művésznő, a néhai, süllyesztőbe kényszerített sztár ott állott a frissen magabiztossá szabott mosolyával a szinte perzselő rivaldafényben. Lehetetlen, hogy nem hallotta Nyikita dührohamát. Kihívóra vette a figurát. Beállt, mint a hatvanas évek Opel Kadettjának a dizájnja, a kétezres évek tartozékaival spojlerozva. A rutin itt éreztette dominanciáját.

Természetesen a rivalda káprázatától nem láthatta a rendezőt. Csak az irányt sejtette jól, és belenézett Nyikita elképzelt, acélszürke, pökhendi szemeibe. Magabiztos, néhai szexis, jellegzetes hangszínét leporolva – mindenki megrökönyödésére – belebúgott a mikrofonba:
– Na halljam, mi is a feladat?

Hangulatvideó: https://youtu.be/F6uEMJefdJs

Olvasd el ezt is: Tranzit végzet https://hiszemhalatom.hu/2025/11/29/tranzit-vegzet/