Tranzit végzet

A helyszín

Mire Doki megérkezett, már a két szomszéd, a merev, tétován széttárt karú testet levágták a kötélről. Igyekeztek nem belelépni az annak kifolyt testnedveibe. Kintről a kongó pirkadatból, az ingázókat szállító hajnali vonat süvöltése belerondított a lelkekbe. Idebent a pohárszék rövid, rezgő táncot járt. Az asztalon egy pillanatra összecsendült a majdnem üres konyakosüveg és az ujjlenyomatoktól mocskos pohár. Valahol a közelben baljóslóan felvonyítottak a kutyák. Sosem lehet megtudni, hogy kutyáék honnan értesültek az eseményről.
A zömök, bajszos orvost a két szomszéd riasztotta. Éppen akkor érkezett haza az éjszakai vaddisznólesből. Még el sem pakolt és egy jó kisüstire gondolt, amikor a hír megérkezett. Már több hasonló helyzetben asszisztálhatott, de e pillanatban égető, mély szánalmat érzett.
Szegény ördög! – nyögte – Életében sem volt egy Adonisz… Rutinosan megpróbálta lecsukni, a földre fektetett férfi véreres, kidülledt szemeit.
Az asszony hol lehet? – kérdezte fásultan, mintha nem tudná.
Már két napja elhagyta – mondta az idősebbik szomszéd. – Azóta egyfolytában csak vedelt.
Gondolom – folytatta a másik – az az ausztriai autós vihette el, aki itt settenkedett napok óta azzal a terepjáróval.

A kutyák továbbra is vonyítottak, amikor a tornác irányából határozott léptek koppanása tolakodott. Egy hadnagy és egy túlbuzgó őrmester személyében megérkezett a rendőrség. Az őrmester pattogott. Morgolódott, amiért érkezésük előtt már levágták azt a tetemet, akit még előző este ezermester Józsinak hívtak. Doki csak legyintett.
És ha még élt volna? Hagyták volna megdögleni, maga nagyokos?
Néhány szót váltott a szikár, hórihorgas hadnaggyal. Aláírta a jegyzőkönyvet és szemmel láthatóan összetörve távozott.
A szabolcsi falucskában folklorisztikus eszközökkel rohant végig a hír: a románt elhagyta az otthonról hozott asszony, és az felkötötte magát.

Vallomás

Délfelé a rendőrségi Niva terepjáró utolérte a tanács felé igyekvő Dokit. A hadnagy rádudáltatott, majd kiszállt, jelezve az őrmesternek, hogy nélküle is mehet.
Doktor úr, nem volna kedve meginni valamit velem? – intett a közeli kocsma nyitott ajtaja irányába.
Doki igenlően bólintott. Most tényleg rám fér – gondolta.
Kiültek a kocsma egyik kültéri asztalához. A közeli városban ekkor még működtek a gyárak, így egy-két falubéli – aki nem ingázott – ott lézengett, betartatva a két újonnan jött intim szférájától a tisztelettudó távolságot.
Látom, sajnálta szegényt – kezdte a hadnagy. – Én egyszer, kétszer ha beszélgettem vele, de másoktól sok jót hallottam róla. Majd több rosszmájú megjegyzést is.
Hát igen – hümmögött Doki – az embereket, ha szembesítik a meddő idő múlásával, bizony nem veszik jó néven.
Ezt meg hogy érti?
Egyszerű. Tudja, Józsiék úgy másfél–két éve érkeztek ide az Isten háta mögé.
A hadnagy helyeslően bólintott.
Egy színehagyott Daciával és egy bőröndnyi cuccal. Turista útlevelük volt, de tudták, hogy most már, ha akarják, megtehetik, hogy nem térnek vissza. Úgy döntöttek – azaz Józsi úgy döntött – itt telepszenek le.
Miért, az asszony vissza akart menni?
Fenéket! Itt nem akart maradni. Egyenesen legalább Pestre vágyódott.
Mint tudja, Józsi a tanács szolgálatába állt. Mindenhez értett és mindenkinek mindent megjavított. A falubeliek ki is használták. Filléreket fizettek a munkájáért, vagy olyan, évek óta használhatatlan háztartási gépekkel szúrták ki a szemét, amelyeket úgyis kidobáltak volna. S lám, a tanács tulajdonában lévő parasztházat – amely senkinek sem kellett – bagóért megvette és szinte pillanatok alatt saját kezűleg felújította.

A hadnagy megitta a sörét, majd fanyarul mosolyogva megjegyezte:
Igen, most már értem a szembesítést – dörmögte. – Tényleg, bővebbet nem tud az asszony holléte felől? Tudom, maga mindenkitől többet tudott róluk.
Doki tagadólag rázta a fejét. Közben fásultságából kissé felocsúdva kutatta a hadnagy vizenyős tekintetét. Mire céloz, hadnagy? Miért kéne nekem többet tudni másoknál?
Tudja, az emberek beszélnek. Errefelé, ahol a lengedező szellő is esemény számba megy, a nép mindenről tudni szeretne.

A falusiak és az özvegy

Valahonnan, újdonsült özvegységéről tudomást szerezve, felbukkant Ildi, a helybéliekkel szemben távolságtartó feleség. Közömbösnek tűnt, de gyakorlatiasan nekilátott a temetési szertartás megszervezésének. A falusiak nem tagadtak meg semmilyen segítséget, de éreztették vele, hogy fenntartásaik vannak. Mintha Józsi emberi ázsiója többszörösére értékelődött volna. Egy-két generációval korábban a falusi emberek mindent el tudtak végezni. De úgy látszik, a hibrid életmód elkorcsosította őket. Viszont néhány ember rosszallóan gondolt a helyreigazított tanácsi házra, amelyben flottabbul működött minden – az általuk kidobált elektromos kütyü – mint a divatos Bécsből hurcolt Gorenjék. Az elhunyt bármilyen tiszteletre méltó volt éltében, de űrt hagyott azáltal is, hogy sohasem ült be a kocsmába kvaterkázni. Ezt már nem lehet soha a képébe vágni!

A szabolcsi falunak nem volt ravatalozója. Józsit a szép szobában ravatalozták fel. Szakavatott falusi asszonyok végezték e morbid teendőket. Az özvegy elment a papot engesztelni. Az asszonyok a dolgukat végezve pálinkázgattak, sörözgettek. Eleinte tisztelettudóan, szinte suttogva beszéltek, majd a fogyasztás mennyiségének arányában hangosodtak maximális tónusra.
Ildi hunnét tudhatta meg? – tette fel a kérdést özvegy Trinkáné.
Hunnét… hunnét – mekegte Karola, a vénlány – a Dokival ő most is kapcsolatot tart.
Közben feladták tengerészkék öltönyét, amelyet Józsi még Líbiában vett, amikor évekkel ezelőtt kinn dolgozott. A zakót hátul a közepén felhasították és úgy erőszakolták rá a merev testre, mint a kisgyerekekre a kezeslábast.
Meg kell adni, nem vót egy szíp ember, a Jóisten nyugosztalja – állapította meg az egyik – de dógosnak, dógosabb volt, mint bárki.
Oszt mit ért vele? – nyögte Trinkáné, miközben eligazította és kisimította a zakót. Egy ilyen úrhatnám fehérnép mellett gürcölhet az ember, amíg a szeme kiesik. Nem ilyen asszony vót való mellé!

A pap és a titkok

A tisztelendő nem sokat kérette magát. Ildi és Doki érkezését már messziről látta. A magaslatra épített templom melletti paplak verandáján ült és olvasott.
Már nem volt fiatalember, így jóindulattal nyugtázta a jövevények jól látható hirtelen megkönnyebbülését.
Nem vagyunk a középkorban, és mindenek ellenére el fogom temetni a férjed. Tudom, hogy nem vagy hívő, és így nem is gyóntathatlak. A férjed is csak nagy ritkán tévedt be a templomba. De azt azért megkérdezem: mi vezethetett ide?

Az asszony mereven hallgatott. Mintha nem tudná… – gondolta. Szeretett volna felszívódni a cseppfolyóssá szublimálódott csendben. Tisztában volt azzal is, hogy az atya olyasmiről is tud, amiről igazán nem kéne. Mert ha ő nem is gyón, de gyónnak a falubeliek.
Az asszony Józsit másfél évvel az ideérkezésük előtt ismerte meg. Éppen az exkapcsolatát gyászolta, amelyből vesztesen került padlóra. Élsportoló élettársa minden előzetes bejelentés nélkül disszidált. A nő szinte képtelennek érezte feldolgozni.
Józsi az otthoni, legendás nincstelenség csúcspontján érkezett meg a többéves líbiai munkájából. Már nem volt túl fiatal. Harmincas éveinek második felét taposta. Szeretett volna megnősülni. A városi panellakását akarta eladni, hogy a leendő menyecskével falura költözzön. Ezt az őrültséget! – háborgott Ildi, akit az otthoni barátnői le akartak beszélni a házasságról. Ildikóm – mondták – ez a Józsi nem a te súlycsoportod. Csak boldogtalan leszel mellette. Amikor mindenki, aki csak tud, a városokba hurcolkodik, akkor ez a jelentéktelen alak el akarja dugni őt egy koszos vidéken. De a férfinak kedvezett az akkori gazdasági helyzet. Ildinek imponált Józsi likvid devizaszámlája és a térséghez kötődő viszonylagos jóléte, amelyet a líbiai múlt biztosított. De a városból nem akart elköltözni. Legszívesebben ő is valahová a titokzatos Nyugatra vágyott.
Józsi külső megjelenését nemcsak a párja és annak holdudvara, de ő maga is hátrányosnak ítélte meg. Ebből adódóan féltékenységi kitöréseit alig bírta türtőztetni. Úgy érezte, a város megfullasztja. Ellenőrizhetetlenné teszi a kapcsolatát. Nincs önbizalmad! – vádolták jóindulattal rokonai. Így, amikor úgy döntöttek, hogy nem térnek vissza Nagyváradra, a férfi hallani sem akart a fővárosról. Ildi őrjöngött. A férfi mindent elvállalt, de a feleségét sem engedte. Pedig az még szívesebben ingázott volna a közeli városba.

E földi életében a jóhiszemű Józsi nem jött rá, hogy Doki nemcsak a felesége depresszióját kezeli. Sőt, nem vette észre, hogy a felesége közérzetén túl az évekkel ezelőtt elözvegyült Doki is amolyan másodvirágzását éli. Látta a ház közelében parkoló osztrák rendszámú Land Rovert is, egy aranynyakláncos pilótával, de nem sejtett összefüggést.

A végzet

Dokit a magány és az alkohol kikezdte. Amikor a kacér Ildivel összejött, úgy érezte: még tartogat számára a világ ezt–azt. Felvillanyozta a kapcsolat. A kezdetektől megállapította az asszonyról, hogy az a típus, aki a férfiaktól csáberejét illetően azonnali visszaigazolást vár. Az újdonsült rejtett kapcsolatában boldog volt. Az asszony gyakran meglátogatta. Zenét hallgattak, iszogattak és néha a Genezis vagy Henry Mancini zenéjére táncoltak.
Nézd – mondta az asszonynak – nehogy azt hidd, hogy én jó szántamból vagyok itt. Az idő és tér foglya vagyok én is. Tudom, téged ez nem vigasztal, de rájöttem, már rég itt kellett volna hagynom ezt az egész tetűfészket!

Özvegységében az italban kereste a vigaszt. Esténként trófeái társaságában itta merevre magát. És most az az állapot újra visszatért. Józsi temetése után Ildiért eljött az osztrák rendszámú terepjáró a sportos külsejű aranynyakláncos pilótájával. Ezek után Doki újból minden este leitta magát, majd egy őszi éjszakán Mancini zenéjének kíséretében szájába vette a vadászfegyver csövét…

Hangulatvideó: https://youtu.be/XuaPEZ4Dv7g

Olvasd el ezt is: Embernek farkasa https://hiszemhalatom.hu/2025/11/22/embernek-farkasa/