Hófehér

A tél után

Egy hosszú és zord tél után, az Alcsúti Arborétum egyik ligetében, kanyargós ösvényen haladva a még csupasz fák között, vidám társaságra bukkanhatunk. Ugyan még hóbuckák sokasága veszi őket körül, de a nehezén már túl vannak. Fagyos tagjaikat nem kímélve, kemény küzdelem árán törtek a felszínre, de a természetnek, a tavasz hívó szavának nem tudtak ellenállni.
Sorra sok apró virágfejecske kandikált ki a fény felé a kővé dermedt föld és a jeges hó fogságából. Ők a tavasz első hírnökei és most nyújtózkodnak, szárítkoznak, boldogan fecsegnek e gyönyörű reggelen. Mert ha hiszed, ha nem, tényleg fecsegtek és illegették – billegették magukat, igazgatták virágkoronáikat, bókoltak egymásnak és önfeledten kacarásztak. Végre a hosszú téli szundikálás után jól esett nekik a család és a barátok vidám, biztonságot adó körében lenni.
Már biztosan kitaláltad, hogy egy hóvirág kolónia kellős közepébe csöppentünk. Amerre a szem ellát, mindenütt hóvirágok virítanak hatalmas csokrokban. Gyönyörű látványt nyújt ez az üde virágszőnyeg a kopár erdő aljában. A vidámságuk magával ragad minket is, mi is mosolyra derülünk és kacarászunk önfeledten, míg egy kisebb csoportra nem leszünk figyelmesek.
– Nézd ott, annak a nagy farönknek az árnyékában! Ott, ott!

A farönk árnyékában

Úgy tűnik, hogy egy kisebb és családiasabb csoportra leltünk. Egymás leveleit igazgatják, fényesítik szirmaikat, csinosítják szép és megújult külsejüket, méltó öltözékben szeretnék megünnepelni a tavaszt és újjászületésüket. De nocsak, a csoport legfiatalabb tagja, Hófehér, kicsit távolabb helyezkedik el a többiektől. Ő nem a nagy farönk árnyékában áll, hanem az ösvény szélén, egy kósza napsugár melengető fényében.
Ifjoncunk élvezi ezt a meleget, sütkérezik is benne, boldogan nézi, hogy csillognak a levelei és milyen vakítóan fehérlik bókoló virágkoronája. Izgatottan kérdezgeti is a családját:
– Nézzétek, nézzétek, hogy csillogok a napfényben, ugye milyen szép vagyok?
A család örülve annak, hogy Hófehér melegedhet a napon, büszkén figyelték és bókokkal halmozták el, hisz tagadhatatlanul gyönyörűen festett a tavaszi nap sugarában.
– Szép vagy drága Hófehér és milyen káprázatosan fehér a koronád, te vagy a legszebb virág a nagy farönkön innen és a kanyargós ösvényen túl!

A hirtelen jött híresség árnyoldala

Mi is csak álltunk ott csodálkozva, hogy milyen merész és mennyire különleges is ő. Máshova nem is tudtunk nézni csak rá, ebben a kósza napsugárban tündöklő kicsiny virágra. Ámultuk karcsú zöld derekát, kecsesen ívelő leveleit és szikrázóan fehér virágkoronáját, amely huncut színpadiassággal meghajlott előttünk. A szomszédos család tagjai is felfigyeltek rá a kanyargós ösvény túloldaláról. Ki bájosnak, ki tüneményesnek találta, ki füttyögve, kacsingatva méltatta erényeit, de aki csak ránézett megbabonázva vette tudomásul lélegzetelállító szépségét.
Hófehérnek nagyon tetszett ez a nem várt, de hatalmas érdeklődés. Így hol kíváncsi, hol irigykedő tekintetek kereszttüzében egyre magabiztosabban és fesztelenebbül csak illegette – billegette magát:
– Csak én vagyok a fényben, csak nekem csillognak a leveleim és csak nekem van ennyire fényes és ennyire hófehér virágszirmaim, én vagyok a leggyönyörűbb és a legcsinosabb az összes hóvirág között.

Éjszaka a hidegben

Családját bántotta Hófehér fennhéjázó beszéde, hiszen ők is szépek voltak a maguk módján, csak nem érte őket a közvetlen napsugár, hogy kihangsúlyozza e külső vonásaikat. Nem voltak ők olyan bátrak, hogy elhagyják a nagy farönk árnyékát. Volt, aki irigykedett is ifjoncunkra ezért, de helyet nem cseréltek volna vele, hiszen a többiek között biztonságban érezhették magukat. Bár szerették volna ők is melengetni tagjaikat és csillogó pompában tetszelegni, de csak talán egy röpke pillanatig.
– Vigyázz, vigyázz Hófehér, nehogy lebarnulj a sok sütkérezéstől – mondogatta irigykedve egyik, másik rokona – oda lesz a szép fehér koronád, ha nem vigyázol!

Hófehér nem is törődött velük, meg volt arról győződve, hogy ő a kiválasztott, hogy ő tökéletes és ő a legbátrabb hóvirág e föld kerekén. Vele csak csupa jó dolgok történhetnek, hisz ő a fényben él és nem az árnyékban, mint a szegény családja. Sajnálta őket, de mit tehetett volna, kiválasztott csak egy lehetett és az ő volt. Egész napját saját maga csodálatával töltötte, nem figyelt már családja fecsegésére, se dicséretre, se gúnyolódásokra, se óva intésükre. Figyelmeztették pedig, hogy készítsen magának avarágyat, mert az éjszakák még nagyon hidegek így február elején. De ő nem törődött senkivel, semmivel, csakis saját magával.

Lassan véget ért a nap, a kósza napsugár is eltűnt. A kis szép, de annál gőgösebb hóvirágra a sötét, fagyos éjszaka borult. A farönk aljában a jeges széltől védetten a család többi tagja összebújt és egymást melengetve az avartakaróik alatt már mélyen aludtak.
Hófehér vacogott, kíméletlenül süvített rajta keresztül a jégideg szél. Már nem volt csillogás, már nem melengette múló káprázat, csak a valóság maradt, a lelkéig hatoló zúzmara. Hirtelen nagyon magányosnak, elhagyatottnak és szerencsétlennek érezte magát. Nem mert szólni a családjának, hogy ő már bánja dölyfösségét és lekicsinylését velük szemben. Nem merte felébreszteni őket, hogy mikor már nincs kósza napsugár, akkor szüksége van rájuk, hiszen mindjárt halálra fagy.
Nagyon szégyellte magát és nagyon szomorú lett, el is feledte már a nappal illékony boldogságát. Csak a bánata nőtt egyre, hogy elhagyta egy illúzióért a családját. Miközben ott dideregett és vacogott, a családja megsajnálta, mert dehogy aludtak ők! Fél szemmel figyelték, hogy mi lesz az ő kis Hófehérükkel ebben a szörnyen hideg, sötét éjszakában. Mikor már látták, hogy nagyon elkel a segítség, odatuszkolták a neki szánt és már bemelegített avartakarót. A kis virág hálásan bújt be a meleg avarba és szenderült boldog, mély álomba. Nagyon örült, hogy családját mégsem veszítette el, hogy megbocsátották oktalanságát és még mindig szerették őt.

A béke

Reggel egyből azon törte a fejét, hogyan is hálálhatná meg családja törődését, mikor egy óvatlan gyerekkézből egy ezüstszínű rágópapír hullott le mellé a földre. Hirtelen támadt egy ötlete, megragadta ezt a furcsa papírlapot és a kósza napsugár útjába állította. Így világított be vele a nagy farönk árnyékába.
Milyen vidámság támadt a farönk mellett. Sorra jöttek a porondra a rokonok, testvérek, nagynénik, nagybácsik, nagymamák és unokák, anyukák, apukák és még a nagypapák is. Karneváli hangulatban illegette – billegette magát mindenki a fényben és élvezték leveleik, szirmaik fénylő csillogását. Nagy volt a mulatság és a kacagás, boldog volt az egész család. De a legvidámabb Hófehér volt. Hatalmas szeretettel és hálával figyelte ezt az örömteli felvonulást, hol bókokkal, hol éppen dicséretekkel bíztatta rokonsága hosszú sorát.

A kósza napsugár

Másnap kora reggel búcsúzunk, de nézd, annak a kósza napsugárnak a fényében, csak nem a mi kis újítónk sütkérezik? Ó de igen! Ifjoncunk továbbra is fesztelenül, de már megfontoltan a fényben él, persze családja szigorúan óvó tekintete mellett, miközben kíváncsian várja a nappalok és éjszakák izgalmas kalandokat ígérő váltakozó táncát.
Mi is boldogan állunk tovább csodálva ezt az üde, vidám, telet feledtető kertet, tudva, hogy benne minden kicsiny hóvirág különleges a maga módján. Legyen újító, különc, gondoskodó, bátorító, támogató és még sorolhatnánk, mitől is különlegesek ők, de már mennünk kell. Útközben újra és újra felidézzük ezt a szerencsés és reményteli átalakulást, ahogy lassan, megfontoltan haladunk előre e kanyargós ösvényen újabb csodák után kutatva.

Hangulatvideó: https://youtu.be/eVYBMpFWOfI