Belvárosi bordély emléke
Ki tudja merre?
Írta: Kertész Jenő
Belvárosi bordély és nagy vidámság a sűrű szivarfüstben. A Madám is igyekszik lenyűgöző és ünnepélyes lenni. A pianínó dallamának rigmusára negédes mosollyal maga szolgálja fel az imént pukkasztott pezsgőt. Tucatnyi vendég, többnyire alig tizennyolc éves úrfik. A frissen kapott behívójuk és ez az est a bordélyban avatja maturrá őket. Ez a város piros lámpás negyedének legfelkapottabb műintézete. A szóbeszéd „tükrös kuplerájként” emlegeti. A helyi sajtó pletykarovatában és a városi legendákban ezen a néven rögzül. A lányokat franciás „művészneveiken” lehet szólítani. E neveket a Madám választotta nekik, egyébként zömében környékbeliek.
Háborús eufória és a bordély kontrasztja
Maga a város is háborús eufóriában él. Amíg idebent a keszeg zongorista divatos slágerekkel fűti a hangulatot, az utcáról behallatszik a háborúra feltüzelt utcanép ujjongása és éneke. „Megállj, kutya Szerbia, nem lesz tiéd soha Bosznia…”
A fiatal, megtört tekintetű férfi, vonaton ülve, jobb híján ezekbe az emlékképekbe kapaszkodik. Ahogy átlépték az új határt, az állomás épületén még látszik a sebtében levert NAGYVÁRAD betűinek fakó körvonala, és ott díszelgett külön, egy piros-sárga-kék lobogó társaságában a város új neve: VARADU MARE. (Ebből a névből alakul ki a későbbiekben, amolyan majdnem anagrammaként, az ORADEA MARE elnevezés.)
Kihallgatások és gyanakvás
Vele a hatóságiak elég sokat foglalkoznak. Nagyon érdekelte őket, hogy volt-e köze a magyarországi bolsevik megmozdulásokhoz. Talán a „hibrid” öltözéke miatt? Viseletes k. u. k. és civil holmik keveréke. Az a pár hónap, amelyet a pesti anarchiában töltött, mint a fák évgyűrűi, most az arcának redőiben is megtestesülnek. Egy magyarul jól beszélő egyenruhás az iratait tanulmányozza.
– Maga még elég fiatal, hány évesen vonult be? – kérdezte.
– Alig múltam tizennyolc – válaszolta már magának is, miközben már a Királyhágó közelében zakatolt vele a vonat.
Margit emléke
Vissza szándékozott menekülni a múlt képeibe. Az utolsó éjszaka a céda Clodine-nal, amikor az alkohol is kevés volt ahhoz, hogy ne érezzen bűntudatot a szomszédlánnyal szemben. Margit három évvel volt fiatalabb nála. A lány a konfirmálási ünnepségére hívta meg először. Giccsesen gyönyörű és szűzies volt patyolatfehérben. Azon az éjszakán, mámorban hosszasan mélázott el a különben anyáskodó Clodine mellett, és arra gondolt, hogy vajon Margit is képes lenne ilyesmikre. Azóta tudja, hogy talán. Margiték családostul rokonokhoz Pestre menekültek. Nemrégiben ott találkoztak. A Pestre bevonuló román katonák megerőszakolták. Néha filléres, kétes tisztaságú, romos, amolyan garniszállókban találkozgattak.
Hazatérés előtti félelmek
Mások elbeszéléseiből nagyjából tudta, mi várna rá odahaza. Leveleket is csak cenzúrázva, a fronton kapott utoljára. Az egyik levél kihúzott soraiból kellett volna értesülnie a városukba betörő románok vandalizmusairól. Arról, hogy a „Kárpátok őre” fából faragott honvédszobrát is felgyújtották. A frontkatona nem kaphat rossz híreket hazulról. Szétzúzza az így is feslett katonai morált.
Ezek rettegnek a múlt emlékeitől és a szobroktól. Még álmodni sem lehetett a háborúról, amikor otthon hallani lehetett a brassói Cenk-hegyen felrobbantott húszméternyi magas Árpád-szoborról. „Rossz emlékek – gondolta. El kell hessegetni.”
A háború pokla
A hazaérkezés gondolatára egyre izgatottabb lett. Bevonulása óta nem látta a szülővárosát és annak állomását. Ez utóbbi utoljára a tömény búcsúzkodások színhelye. Rezesbanda, virágok, síró rokonok és szerelmek. „Száztizenhat éves barna kislány…” – harsogta az őket búcsúztató fanfár. A legutolsó otthoni kép.
Enyhe testi, de annál súlyosabb lelki sérülésekkel tér haza. Ide, íme, a hazájának vélt, idegen felségjelzésű terrorba.
A front mindennapjai
Hiába küzd ellene, a ronda emlékek kitartóan előtörnek. Az érettségit követően kereste volna önmagát. Apja a fronton, élelmiszerhiány és nélkülözések. De az akkor regnáló császári és királyi hatalom a behívóval pontot tett a kételyei végére. Következett a gyors alapkiképzés és karpaszomány. Majd a mindennapi pokoljárások. Tűzvonal, többhetes kényszerű koplalás, a képtelennél képtelenebb halál leheletének lövészárok szagú bűze. Patkányok, tetvek és mosdatlanság. A fennsíkon végig húzódó lövészárkok nap mint nap vetették ki magukból az elesett bajtársak tetemeit. E fagyott, kifeketedett, temetetlen gúlákba állított hullák sokszor fedezékül szolgáltak az ellenséges pergőtüzek ellen. Aztán jött az áldott, olasz repeszszilánk, amely a bal vállán ütött sebet.
Tábori kórház és a nővér emléke
A hevenyészett, túlzsúfolt tábori kórházban formalin és gennybűz. A fertőtlenítő szagú ágyban nem tudott betelni az alvással. Lassan egyre kevésbé zavarták a rendszeres jajveszékelések és az elfulladó halálhörgések. A finom szappanillatú nővérke napjában egyszer gondosan átkötözte a sebeit, és ha a nagy tumultusban egy kis ideje akadt, savanykás teával megitatta, s megigazgatta az ágyneműjét.
– Ha a maga szemeibe nézek, nem hinnék a kórlapjának, hogy ilyen fiatal – mondta egy alkalommal. – Magának olyan sokat látott, fénytelen, öregember szemei vannak – jelentette ki mosolyogva, miközben egy almát csempészett a kezébe.
– Nővérke! – kiáltott utána szinte esedezve. – Nővérke, szépen kérem, mondja meg a nevét.
E kedves ápolónőcskére gondolt, akinek neve most már örökre titok marad. Aki akkor úgy tűnt neki, mintha a szűzies Margitból és Clodine-ból lenne összerakva.
Pest és a tanácsok
Pestre azokban a napokban érkezett, amikor a miniszterelnököt lelőtték. Szeretett volna hazautazni a megérdemelt szabadságára, de az ide menekült honfitársai lebeszélték róla.
– Várd ki a cirkusz végét, hiszen a háborúnak úgyis vége – javasolták.
Nem érdekelték a virágokkal felvonuló tengerészek és más megvezetettek. Haza szeretett volna jutni. De belátta: tényleg jobb, ha egyelőre egy ideig itt dekkol. Alkalmi munkákat keresett több-kevesebb sikerrel. Majd találkozott az elmenekült Margitékkal is. Ők rokonoknál húzták meg magukat. A megtört nővé lett lány láthatóan örült neki. Később egy időre ő is ideköltözhetett. Margit restellte a vele történteket, mintha a meggyaláztatása a saját vétke lenne.
A mozik telt házzal működtek. Némafilmek felirattal és zongorakísérettel. Gyakran, kettesben itt töltötték el az estéket.
Impériumváltás és terror
A váratlan impériumváltás bombaként érintette az egész térséget. Az akkor magasabb létszámban képviseltetett városi magyar lakosság szinte nem hitte el, hogy együtt kell élni a terrorizáló megszállókkal. Azon eszmék helyi képviselői, akik eddig földalatti aknamunkával bomlasztották a Monarchiát, főleg az ortodox egyház utasítására cselekedtek. Leverték a címert és a feliratát a város arculatának számító királyi szoborcsoportról. Sokan közülük magyarul is elfelejtettek. Eddigi jó szomszédok szinte egyik napról a másikra ellenségként tekintettek egymásra. Már a brassói Árpád-szobor ellen elkövetett merénylet is egy spontán figyelmeztető jel kellett volna legyen.
Hazatérés az idegenbe
Hazaérkezett. Az állomás épületében újból leigazolták. Meglepetésére volt iskolatársa, Papp Győző – akiről nem is álmodta, hogy nem magyar – hűvösen, szinte ismeretlenként kezelte, és Popa Victorként mutatkozott be. Alig akart megszólalni magyarul. Ő csak azt tudta Pappékról, hogy az egyházi ünnepeken a görögkatolikus templomba járnak. De valakinek tolmácsolni is kellett. Az visszafogott bűntudattal kísérte ki.
– Mostantól, ha itt akarsz élni, meg kell tanulnod az állam nyelvét!
Megváltozott város
A város megváltozott. Minden az ellentéte a háború előtti euforikus hangulatnak. Mint még sokan mások a többi frontokról, apja sem jön már haza Galíciából. A mindennapos terror elől népes családok szinte mindenüket hátrahagyva menekültek az anyaország felé.
A kertvárosi lakosság, a város piacának beszállítói, talpraesett, félig urbanizált, dolgos mezőgazdák olykor vehemensen reagáltak a túlkapásokra és a kijárási tilalmakra. Volt eset, amikor éjszaka egy szinte magatehetetlen idős házaspár padlásáról lőtték le a lovon járőröző szakaszvezetőt. A retorziót a mit sem sejtő szomszédokon hajtották végre, mivel az igazi tettes elmenekült. Más esetben a hazafiságtól és alkoholtól túlfűtött tisztek belekötöttek magyarul dudorászva mulató fiatalokba. Azok a csizma szárából előkapott késekkel válaszoltak.
Az identitás válsága
Tébolyult, zűrzavaros volt az a világ, ahova a fiatalember haza szeretett volna érkezni.
„Vajon haza érkezett-e?” – tette fel magának a költőinek tűnő kérdést. Sok ismerőse hátat fordított a szülőföldnek.
„Itt születtem én is, és minden felmenőm” – vigasztalta önmagát. Szinte gyerek volt, amikor behívták. A református gimnázium akkori végzősei mind átestek a sorozáson.
„Jól fejlett, jól táplált, frontszolgálatra alkalmas!” – írták legtöbbjük kartonjára.
Hinni kell valamiben – mondotta Kovács úr, a gimnázium igazgatója a ballagási megnyitó beszédében. Hinni kell – mondták az előttük végzettek, és kezdeményezték, hogy szombat este látogassanak el a bordélyházba.
„Hol vagy most, Kovács Dezső tanár úr?” – kérdezte. „Igazgató úr, most mibe higgyek?”
Természetesen választ nem kapott. Kovács Dezső igazgató úr, miután tudomást szerzett a pesti kommünről, csak azt tehette, hogy miután felfedezte azt az érettségi tablót, amelyen az ifjú érettségiző Kun Béla is ifjú hittel bámult a robbanást nem sejtető világra, letakartatta és levitette a pincébe.
Lehetséges új kezdet
Esélyeit latolgatva arra is gondolt, hogy visszamegy Pestre Margithoz, ahonnan – mint hallani lehetett – állítólag elűzték a bolsevikokat. Onnan akár tovább is mehetnének. Talán Amerikába.
Olvasd el ezt is: Ingázás Kharon ladikján https://hiszemhalatom.hu/2025/11/07/ingazas-kharon-ladikjan/