Ingázás Kharón ladikján
Írta: Kertész Jenő
A stadion moraja
– Gyerünk – sürgetett Tamás. – Elkezdődött!
A stadion szinte bömbölő üvöltözése tévékészülékeken keresztül sztereóban szétfolyik a hangárok és az őrbódék között. Ezt az eseményt az évszázad mérkőzéseként harangozta be az egyetlen létező, hivatalos média. A készülékekből hallható hangorkán is ezt igazolja vissza
A tervünkről csak az ágyban fekvő, nagybeteg nagyapámnak mertem beszélni. Családunk néhai kalandorának, aki a harmincas évek végén felkerekedett, hogy átússza a La Manche csatornát. Az akkori sűrűsödő háborús hangulat tervét meghiúsította. Egyedül csak benne bízok. Ahogy elmondtam neki, kipirult még a fejbőre is a ritkás ősz hajzata alatt. Aztán hirtelen lesápadt. – Ti nem vagytok normálisak! – sopánkodott. – Jól átgondoltátok? Saját magából kiindulva tudta: hiábavaló lenne minden ellenérve.
A terv kezdete
Óvatosan, nesztelenül belesünk az őrszobák ablakain. Bent mindenki a tévék előtt ülve vagy állva megszállottan szurkol. Gondolom, állva azok toporognak, akiknek kinn őrségben lenne a helyük. Egyezményes halk pisszenéssel kommunikálunk. Mindhárman elszántak vagyunk. Zsolt már a hangár ideiglenesen magára hagyott őrhelyén a kaput irányító vezérlőpultot silabizálja. Nap mint nap láttuk ezt a műveletet, de sohasem jutottunk a pult közelébe. Mint ahogy a motoros kisgépről is elméletileg mindent tudunk, de vitorlázón kívül mással még nem szálltunk fel. Mint tudjuk, ezen az utóbbin a felszállás macerásabb. Kell hozzá egy földi vontató jármű, és ami még nagy hátrány: széljárásfüggő.
– Itt az idő! – intek Tamásnak, aki némán zokon veszi, mert mindig ő kell legyen a kezdeményező. Zsolt beindítja a kapunyitót. Óriási robaj. Ezt még a pokolban is hallani. Mindnyájan lesápadunk, és lélegzetvisszafojtva figyeljük a tévéközvetítés zúgó morajától visszhangzó épületeket. Hál’ Istennek, egyelőre semmi. A csapágyakon görgő vaskapu végül éles csattanással leáll. Előttünk a hangár teljes méltóságában, gyomrában két darab Cseszna típusú géppel. Mégis jó ötlet ez a meccsnap! Több készülék továbbra is, úgy százméteres körzetben, sztereóban bömböl. Tamás kapaszkodik a legközelebbi gép vezetőfülkéje felé. Én utána. Zsolt készül feladogatni a legszükségesebb holmijainkat. Iszonyú ütést érzek a nyakamon. A durranást már csak zuhanás közben hallom.
Határ a lét és nemlét között
Most már sehová sem kell menni. Makulátlan lények vesznek körül. Talán most megmérettetek. Az idő abbamaradt fizikai tényezőnek lenni. Emi néni, a matek–fizika tanárnő közeledik fenségesen gúnyos mosolyával. „Hát nem halt meg?” – Tehát akkor ITT tessék megfejteni a képletet, ami miatt megtetszett buktatni. Volt abban SEBESSÉG–IDŐ és talán SURLÓDÁS is…
És itt van ez az énekesnő, akibe hosszasan, hótól-hóig plátóin szerelmes voltam. A sima, tükörfelületű tó partján áll és énekel. Érdekes. Mintha úgy hallottam volna, hogy az öt évvel ezelőtti nagy földrengésben saját villájának romjai alatt érte a végzete. Rám néz és mosolyog. Pár éve mit nem adtam volna ezért a mosolyért. Ha ezt majd elmesélem, senki sem fogja elhinni. De kinek mesélném? Lesétálok a tóhoz. A nadrágom vizes lesz. Letépek egy tavirózsát, hogy az ideálomnak adjam. És lám, valahonnan ellentmondást nem tűrőn VALAKIK hívnak! Sőt, erőszakosan rám parancsolnak. Most látom Zsoltot is. Ebbe az irányba furakodik. Tamás vigyorogva bámul utánunk.
Az ébredés a valóságban
Mentőautóban eszmélek. Bevizeltem. A tavirózsa sehol. Kellemetlen érzés. Miért nem maradhattam a tóparton? Gondolom, orvos lehet ez a borostás, aki a szemhéjamon babrál, és kis zseblámpával tolakodó fénycsíkot vetít a szemgolyóimba. Most émelygek a fokhagyma és konyak szagú leheletétől. A pofámba üvölt.
„– Mi a neve? Tudja a saját nevét? Tudja, milyen nap van ma…?” Valamit höröghettem, és eszembe jutottak az elmúlt órák. Az is, hogy Tamás azt suttogta felém, miközben a kisgép pilótaülése felé kúszott: „– Öregem, még az évszázad mérkőzésének sem lesz vége, amikor akár Bécsben is vacsorázhatunk.”
Emlékek és árnyak
De most a lánykórus kápráztat el. Ni, Dukász tanár úr az elemiből. Jobb csuklóján a védjegye: egy csillogó Doxa karóra. Dirigálja ezt a tündéri kart. Jóindulattal termetes operaénekesnek nézhetné az ember, vagy akár egy esetlen hentesnek. Bal kézzel óriási pofonokat osztott ki, amikor senki sem várta. Egy téli, havas nagyszünetben méretes hógolyókkal osontunk be egy haverral a zeneterembe. Célunk: a kórista lányok „megmosdatása”. Elképesztő, de a lányok csalódottak voltak az orv szándékunk meghiúsulásáért, mi keservesen nemkülönben, mert Dukász akkora balkezes pofonokat osztott ki, hogy percekig csengett a fülünk.
Lehet, hogy akkor is Tamással voltam, mert Tamás most is itt van. Megvan! A „mosdatást” is ő kezdeményezte. Nézzük, ahogy Dukász a lányok előtt vezényelve rengeti a száznegyven kilóját. – Ezek közül a csajok közül ismersz valakit? – kérdem. Tamás tagadólag rázza a fejét. – Ezek valószínű jóval előttünk érkeztek – nyugtázta. Ezt nem értem. De Tamás ezért vezéregyéniség, mert mindig egy pár lépéssel előttem jár.
A múlt árnyai
Mustrálgattuk a csajokat, ekkor Zsolt megjelenik és rám szól, hogy hívnak. Menni kell. Valaki egyre csak kellemetlenkedik. Tamás a maga flegma és kekk módján beint és marad.
Halványan látom, de inkább a közelemben érzékelem a tolakodó, büdös leheletű dokit. Úristen! Életemben először fekszem egy műtőben szétterülve, kiszolgáltatottan. Körülöttem csövek, és bennem jó néhány tű. – Nem altathatjuk – mondja egy eddig nem látott, maszkos doktornőféle –, könnyen elveszíthetjük.
Repülés és bukás
A motoros repülő elkötésének ötletgazdája szintén Tamás volt. A „Vörös Ikharosz Vitorlázó Klub” tagjaiként még nem vezettünk motoros gépet, de elméletben persze tudtuk, hogyan kellene. Az is kiszivárgott, hogy a „pedigréinkre” való tekintettel előbb-utóbb Tamástól és tőlem meg akarnak szabadulni. A repüléshez, országunkban, bizalmi státusz szükséges. Nekem és Tamásnak nincs. Mától Zsolt is önként és dalolva beállt ebbe a sorba.
Tamás kosárlabdázó öccse Olaszországban szakadt le a csapattársaitól és búcsút intett. Nekem a nagyapám kalandos, nyugat-európai múltja volt, némiképp tüske az illetékesek szemében. Zsoltnak a bűne az volt, hogy együtt lógott velünk. Claudiára gondolok egy pillanatra, pedig az utóbbi időben már kezdtem elfelejteni. Három hónapja családja ösztönzésre dobott. Most megfelelő visszaigazolást produkáltam számukra. A mérkőzés alatt kellett volna felszállni, és alacsonyan, a radarok hatótávolságától óvakodva, a kivilágított országutak felett repeszteni Nyugat felé.
A visszatérés vágya
Határozottan Tamás gyalogosan libeg felém. Ezt a libegős járását csak rövid ideje vehette fel. – Zsolt merre lehet? – kérdem. Kanyargós, homályos útvesztőben járunk. Már sejtem a valóságot, hiszen a kábé hat éve, az éjszakai lövészeten, egy eltévedt töltény által elhunyt Grig egészségügyi tizedes közeledik, állandóan újonnan vételezett, élire vasalt egyenruhájában, egy ismeretlen híradós őrvezető társaságában.
„– Zsugázunk egyet négyesben?” – kérdezte, és már elő is kapta az örök cinkelt kártyapakliját. Déja vu érzésem van. Ezt csinálta annak idején a gyengélkedőben is, amikor segített szimulálni, és ellóghattam a kimerítő hadgyakorlatot. Most ügyesen, bűvészeket megszégyenítő technikával megkeverte a paklit.
„– Nincsenek cinkelve!” – jelentette ki ravaszkás mosollyal. – „Itt már más szabályok érvényesek. De blöffölni itt is lehet…” Ezt nekem célozta. Többször rosszabb lapokkal vittem tétet. Tulajdonképpen sohasem voltak jó lapjaim. – „Na, mi legyen a tét?” – kérdezte. Ámulatomra előveszi a hajdan tőlem elnyert tetszetős búvárórám.
Manapság az egykoron menőnek számító, feltűnő darab csak számomra eszmei érték. Leteszi tétnek. Mit nem adnék, ha visszanyerhetném. Kikapcsolom és leveszem a nyakamból az aranynyakláncom arany négylevelű lóhere medállal. A medál hátlapján S C, Claudia monogramja van vésve. „– Meglátod, szerencsét hoz” – kapcsolta a nyakamra a lány huszonötödik szülinapom alkalmából. Lám, milyen igaza volt!
„Ni, csak milyen jó lapjaim vannak! Amióta az eszemet tudom, első leosztásra még nem voltak ilyen jó lapjaim.” Hezitálok: most mit tehetnék, hogy növeljem a tétet. „Az anyjuk úristenit, megint szólítanak. Az nem igaz, hogy ezek milyen mesteri fokra fejlesztették az alkalmatlankodást!” – „Téged hogyhogy sohasem hívnak?” – kérdem ingerülten Tamást. – „Én nem fogok oda visszamenni! Én nem fogok évekig nádat vágni a Duna Deltájában!” – jelenti ki. Vigyorogva mutatja rubinként izzó fejsebét. – „Én is IDE akarok visszajönni!” – jelentettem ki.
Kezébe adnám megőrzésre a lapjaimat. – „Vigyázz rájuk, kérlek, és lehetőleg ne nézd meg, mert nem sportszerű.” – „Vagy inkább add vissza!” Nem bízok benne. Naná, hogy első dolga lenne rákukkantani. – Megpróbálok rögtön visszatérni. Csak azt nem értem, hogy miért nem tudtam eddig ugyanoda visszakerülni, ahonnan elhívtak.
Elindulok a hívás irányába. Nem látom sem a folyót, sem a csónakot. Viszont nagyapám jön velem szembe, hetykén, mankó és járókeret nélkül. Szinte sugárzik. Igen, most már értem. – „Menj vissza” – biztat. – „Földi élet csak egyszeri élmény, nekem elhiheted! Tudom, rátok sózhatnak egy pár évet, de mindent el lehet viselni. Ez a rendszer sem tart, míg a világ…” Nem vitatkozom vele. Kezébe nyomom a kártyalapokat. – „Majdnem egy Royal Flöss. Folytasd te akkor a játszmámat.”
A visszatérés
Csövek közt eszmélek. A szomszéd kórházi ágyon Zsoltot látom az ágy rácsához bilincselve. Amint megmozdulok, civil ruhás alak közelít, és a jobb csuklómtól engem is az ágyhoz bilincsel. Nyári ingben van. Látom a nyakában a láncomat, és az S C monogramot is a medálon. Nézem Zsoltot, aki a plafont nézi.
Olvasd el ezt is: Egy nő az anyósülésen https://hiszemhalatom.hu/2025/11/01/egy-no-az-anyosulesen-kertesz-jeno/