Perverz indiánok nyara

Érkezés a ciprusi reptéren

Már mindenki kijött, aki azon a gépen érkezett. Izgulok a parkolásért. Itt Cipruson a parkolóőrök nem olyan gyorsak és agresszívek, mint Ferihegyen, de ha kell, őket sem kell félteni. Már megpillantom. Közeledik. Nem olyan benyomást kelt, mint a hatvanas férfiak. Nem is úgy öltözik. Látom, ő is már messziről kiszúrt.

Szerelését bármely kortárs aranyifjú bevállalhatná. Minden csak pénz kérdése! – ahogy ő szokta mondani. Annak művésze, hogy az anyagiak bombácskáját mikor és hol dobja be. Amikor megteszi, mindig célba talál. Ellenszenvet kéne éreznem iránta. Főleg annak tudatában, hogy jövetelével feltehetően valami magánszámra készül. Most nem ellenszenves. Így akár atyáskodó gyámomnak is elfogadnám.

De végül is riválisok vagyunk. Eszterrel egy délibáb ígéret szárnyán – úgy másfél éve – előle menekültünk, egy nekem felajánlott edzői állás reményében. De sajnos a keze ide is elér – minden csak pénz kérdése –, és ha lehet így mondani, azóta elegáns zaklatásainak vagyunk kitéve.

Most feldúlt és ideges. A fia, Gergő szülinapja apropóján utazott hozzánk. Mindennek kell adni egy nevet. Izzad, de kezet fogunk. Nem rokoni, hanem inkább amolyan üzlettársi kapcsolat látszatát kelthetnénk. Érthetően ingerült. Eltűnt a bőröndje.

– A szerződések és a munkatervek is benne vannak – dühöng. – Az angol és a görög fordítás!

Hadd dühöngje ki magát! Ez a téma most lefoglalja. Szeretnék a kocsihoz kimenni, hátha megúszom a büntetést, de megkér, menjek vele, mert a jegyzőkönyv megírásánál szüksége lehet rám.

Családi viszonyok és régi sebek

Végre úton vagyunk. Hála az Úrnak – gondolom –, az ebédszünetnek köszönhetően, a parkolóőrök elhanyagoltak. Kiszikkadt táj felett forr a ciprusi ősz. Beszélgetünk. Érdeklődött, mennyire okozott nekem gondot a jobboldali kormány és bal kéz szabály. Megnyugtattam, hamar meg lehet szokni. Egyedül a tolatós parkolás okoz még gondot, de majd agyilag átállítom magam, és beletanulok.

Természetesen, először a hétéves fiáról kérdez, majd Eszterről. Csak ne kezdjen el lelkizni! Ahogy ismerem, menetrend szerint most már elkezdhetné. Noémi felől is érdeklődik – amolyan kötelező udvariasság.

Tényleg, így logikus, hiszen a fiának a kétéves húga. Csakhogy a kislány biológiai apja én vagyok. Most a tájra mereng, miközben homlokáról, tarkójáról a gyöngyöző izzadságot törli. Ő a kontinentális őszből érkezett. Bármilyen fittség benyomását szeretné kelteni, így közelről egy izgága, ideges öregember.

A ház – amelyet szó szerint ránk tukmált, és nekünk bérel – elénk áll pompájában és újkori antik giccsességében. Az érett latin szépségű Eszter a két gyereket kezén fogva, elénk jön.

– Papa, papa – ujjong Gergő. Vicces! Őt Papának szólítja, engem apának. Noémi is egyfajta Papának könyvelte el. Úgy is szólítja.

Ebéd közben Noémi a Papa ölében akar ülni. Ez egy latens pozícióharc közte és Gergő között. A kisfiú duzzog.

– Szeretned kell a tesód – inti a fiút. – Az utóbbi időben mással csináltatom a gyerekeimet – mormogja kajánul az orra alatt.

Mivel Esztertől nincsen elválva, Noémi automatikusan ő nevén van. Titokban a tekintetünket pásztázza. Eszteren láthatóan lappang a feszültség. Várható, hogy a megjósolt vihar előbb-utóbb ki fog törni.

Vihar az asztalnál

Papa csak majszol. Nyilván ideges az eltűnt bőröndje miatt.

– Ha már itt vagyok, el szeretnék menni a Szent Lázár templomába is – mondta fontoskodva.

– Sorsunk hasonló. Én is meghaltam három éve, és íme, valami csoda folytán feltámadtam. Valószínű, valamely védőszentem közbenjárására.

Titkon a tekintetünket lesi. Eszteren látszik, hogy egyre feszültebb. Eszter elkomorodik. Felszólította Gergőt, hogy vigye ki a húgát játszani.

– Igen – folytatta az öreg –, feltámadtam, és ott álltam egyedül, aligha nem a bomlás bűzeivel.

– Mi lenne, ha ezt a műsort most mellőznénk? – vágtam közbe ingerülten. – Tudjuk, most jönnek a szemrehányások. Te szedted ki a háládatlan Esztert a szarból, a részeges apja mellől… Unjuk már! Fogadd el végre, ami van, és hagyj minket békében!

– Na és nem így volt? – kérdezte gyűlölködő ábrázattal. – Hirdette magát, hogy megértő szponzort keres… és én beleszerettem. Ő is azt állította, hogy…

– Az ilyen jelenetek miatt rettegek minden találkozásunkkor – pityereg az asszony. – Minden alkalommal végigjárjuk a vörös kakas meséjét. Igen! Én hirdettem, te hirdettél, mindenki hirdetett!

Az asszony, a zokogás közeli állapotában, mintha a tenger mélyéről bukkanna a felszínre. Hevesen veszi a levegőt. Az öreg, azon kívül, hogy tálaláskor bekapott néhány olívabogyót, nem evett. Idegesítően, bal keze ujjaival dobolt az abroszon.

A múlt bűnei és vádjai

– Elmondtam, és most is elmondom, én őszintén hálás voltam, amiért kiemeltél a mocsokból. Majd őszinte szeretetet is éreztem, amíg…

Az öreg kérdőleg nézett rá. A nő nyomatékkal folytatta:

– Nem szereztem tudomást a nagylányodnál is fiatalabb Lizáról és a váci titkos lakásról. Akkor minden összeborult bennem.

Az öreg dühösen felpattant.

– Azért még nyugodtan folytattad a tanulmányaid az én pénzemen. Ha olyan kiváló jellemnek tartottad magad, miért nem szakítottál rögtön?

– Már volt egy fiúnk… – zokogott a nő.

– Ti nők! Mesterien ki tudjátok játszani ezt a kártyát! A gyerek! Akkor is volt egy fiúnk, amikor ezzel a jómadárral összeálltál – állával felém jelzett.

– Az első exem is „a gyerekünk” témával jött. Egy embert be lehet csapni, ki lehet forgatni, netán el lehet hagyni, csak az igazságot nem lehet elásni – szónokolt teátrálisan. – Az igazság bármikor a felszínre törhet, azzal bármikor számolni kell!

Hevenyészett szónoklatában kifulladt. Én jobb híján, igyekezve cinikus pofát vágni, látványosan megtapsoltam.

– Te csak maradj veszteg! – förmedt rám. – Eszter tud arról, hogy a főiskolán az ócska, kivénhedt professzor asszonnyal éltél? Ti ketten összeillettek!

Legszívesebben felpofoztam volna. Üvölthetnékem volt.

– Mars ki a házamból! – förmedt rá a képzelt énem. De röhej. Tudom, hogy effélére várt, hogy végezetül kajánul a pofámba vágná: pardon, ez az Ő háza.

Erőm feletti önfegyelemmel, fúló hangon sziszegtem:

– Nem lehetne ezeket a dolgokat mellőzni?

A múlt kísértetei

Úgy látszik, alaposabban utána nézett a múltamnak. Fogásokat próbál rajtam, ezért temérdek információra van szüksége. Pechjére, Eszternek nagyjából említettem az intézmény Báthory Erzsébetjét, a Kortalan Hölgyet, aki fiúkat fogyasztott, de nem abban a kivitelezésben, ahogyan történelmi elődje a szüzeket.

Úgy látszik, ezt is kinyomozta. Ezek után valószínű, hogy annak is utána járt, hogy több mint két évet éltem vele.

A Kortalan Hölgy már a hatodik ikszen túl, a már ötvenes férfiakat is semmibe vette. Egy közszájon járó akkori viccel poénkodott barátnői társaságában:

Állítása szerint, az ötvenes férfiak számára teher a szex. Ha felül vannak, szédülnek, ha alul vannak, nem kapnak levegőt, oldalról meg nem látszik a tévé.

Az öreg pedig meg volt győződve, hogy betett nekem, és Eszter ez egyszer mellé fog állni. Lehet, hogy ez a jelen utazásának célja? Tévedett.

Én már a legelején említettem Eszternek, mint ahogy ő is beszélt a rákban elhunyt édesanyjáról, az asztmás, alkoholista apjáról, akivel nagykorúsága előtti időszakban maradni kényszerült. Egy érettségi előtti szerelmi kudarcot követően hirdette magát, és ahol az öreg hirdetésére is rábukkant.

Lázár és az indián nyár

– Miért nem adod fel? – kérdeztem az öreget. Közben ő meglepetést színlelve fürkészte Eszter arckifejezését.

– Nem tudom feladni – mondta lelombozva. – Eszter és a fiam számomra a legfontosabb. És sohasem tudok rájönni, hogy te hogyan kerültél a képbe. Amíg fel nem bukkantál, minden rendben volt.

Eszter megállt előtte, és szinte szótagolva, közel a képébe sziszegte:

– Lásd be, a nők terén nem tudsz lemondani a változatosságról, és megvan a pénzed is hozzá. De ehhez én nem asszisztálok!

Reggel verőfényre ébredtünk. Valódi indián nyár! A helybéliektől tudom, a tenger vize kezd alig érzékelhetően, sunyin lehűlni.

A Papát és a gyerekeket elvittem városnézőbe. Eleget tettem az öreg azon kívánságának is, hogy meglátogattuk a több mint kétezer éves alteregójának – Szent Lázárnak – templomát is.

Itt újból azonosult Lázárral. Elmesélte, hogy Eszter lelketlen hűtlenségét követően napokon át csak vedelt. Úgy talált rá a férjezett nagylánya, és hívta a mentőket. Már-már elkezdtem sajnálni is.

Búcsú 

Ebédre érkeztünk, ahogy azt Eszter elvárta. Észrevettem, hogy Eszter feszült és ingerült. A reggel még semmi baja sem volt. Az öreg mintha veszélyt szimatolt volna. Jól ismerte az asszonyt. Körbe ültük az ebédlőasztalt.

Noémi most engem tüntetett ki figyelmével, és az én ölemben fészkelte el magát, jelezve, hogy az ebédjét idevárja.

– Hát, most már csak a munkámnak élek – kezdeményezett a vendégünk, mert érezte, hogy valahogyan ki kellene ugratni a nyuszit. – Így egy szál magam, egyedül maradtam, és már csak a vállalkozásom tartja bennem a lelket. A vállalkozásnak költségei vannak.

– Igen! – szakítottam félbe. – Mi is sokba kerülünk neked. Most ez fog következni. Te akaszkodtál ránk szó szerint. Mi nem kértük a segítséged. Tudomásodra hozom, hogy már van rendes munkám. Egy kisebb, szerényebb ingatlant én is tudok bérelni.

– Tényleg? – kérdezte gúnyosan. – Milyen munka? Errefelé is megfizetik a dzsigolókat?

Nem kis erőfeszítésembe került türtőztetnem magam. Legszívesebben felrúgtam volna. Különben tudja, hogy éjszakánként sofőrködöm és rakodok egy ismert áruházláncnál.

Közben Eszter eltűnt, és újra előjött egy ragasztószalaggal átkötözött Samsonite bőrönddel.

– Ezt ma hozták ki neked a reptérről! – mondotta Eszter enyhe gúnnyal.

Az öreg elhallgatott, majd felállt és odarohant.

– Ezek feltörték! – dühöngött.

– Tényleg, mi van a thaiföldi kiskorúval? – kérdezte Eszter szinte hisztérikus mosollyal. – Láttam, megvannak már a rabszolgatartó engedélyeid.

Az öreg csak hallgatott, csak a valószínűtlenül szürke szemei nyugtalankodtak.

– Ez az én dolgom – mormogta végül –, és nem kiskorú, mert a kiskorút hatóságilag nem engedik elhozni.

Az általam valahogy használhatóvá javított bőröndjét felraktam a mozgószőnyegre. Becsekkolt. Össze volt törve. Tíz évvel öregebbnek látszott.

Valószínű, hogy a tegnap dél óta azon rágódik, hogy még otthon ki kellett volna tennie a thaiföldi szűzre utaló iratokat. Tényleg, minden engedélye megvolt a házassághoz.

Kezet fogtunk.

– Helyes kis teremtés volt a kis ferde szemű – folytatta kissé elmerengve, minden átmenet nélkül. – De mire az egész hercehurca végére értünk, meggondoltam magam. Tényleg, volt egy kommersz utóíze az egésznek.

Tétován vártam. Szerettem volna már elbúcsúzni.

– Fogtok boldogulni? – kérdezte.

– A csapból is a munkalehetőségeket hirdetik – hazudtam.

– A tervezett vállalatod, mire virágzana, mi éhen halnánk. Gergő most elkezdte az iskolát, és ha Noémi óvodába megy, Eszter is vállal majd munkát. Ha szerényebb körülmények között is, de a te segítséged nélkül kívánunk élni.

– De én ragaszkodom hozzá, hogy a fiam semmiben se szenvedjen hiányt! – vonyította kétségbeesetten.

– Meglesz neki így is mindene, nyugodj meg! – válaszoltam halkan.

„Legfeljebb csak akkor jelentheted be az érkezésed, ha azt mi is akarjuk” – gondoltam.
De ezzel ő is tisztában volt.

Az indián nyár vége

A reptér forró aszfaltja vibrált a délutáni napfényben. Néztem, ahogy eltűnik az utasforgalmi épület üvegajtaján túl, összegörnyedve, magába roskadva. Az a fajta ember, aki sosem tud elengedni, mert önmagát sem tudja elengedni.

Eszterrel és a gyerekekkel hazafelé menet csend volt köztünk. A levegőben feszültség, megkönnyebbülés és valami kimondatlan szomorúság keveredett.

A tengerparton már hosszabbak voltak az árnyékok. A víz ugyan még csillogott, de a szél már nem volt barátságos. Érezni lehetett, hogy az indián nyár is elmúlóban van – akárcsak minden perverz illúzió, amit ez a történet maga után hagyott.

Olvasd el ezt is: Kanossza több dimenzióban https://hiszemhalatom.hu/2025/10/19/kanossza-tobb-dimenzioban/