Kanossza több dimenzióban

Kihallgatás

Verőfényben, a kristályosra sikált törésálló üvegen keresztül jól látható a közeli erdő. A doki és a nyomozó velem szemben ülnek. Oldalt, mindnyájunktól a szabályban előírt távolságra, a tolmácsnő unja a banánt. Jobb időket is megélt negyvenesnek látszik. Amolyan divatjamúlt repi-hosztessz. Úgymond, „egy istállóból való lovak” lennénk. Ezt ő is érzi. Közömbös képpel mélázik, de éber szemei független életet élnek; a feladatra koncentrálnak. Szakmai ártalom. A nyomozó nem olyan, mint a filmbéli kollégái. Ha nem mondják, hogy az, tőlem akárki lehetne. Itt dolgozó, szabadnapján idetévedt ápoló, vagy osztályáról elkódorgott öngyilkosjelölt borderlineos. Viszont a doki jelenléte nagyon sokat számít. Megnyugtat. Elhízott, ősz hajú ember. Csak úgy ontja magából a nyugalmat! A nyomingert láthatóan feszélyezteti, hogy nem esik tőle hasra. Legbelül valahol ezt élvezem is.

A feketerigó 

Beszél hozzám. Marhábbnál marhább kérdésekkel émelyít, de nem is hallom. Kibámulok a szivacsosra alkoholizált agyamból, át a panorámás külvilágba. Az erdő felől egy feketerigó csapódik az üvegnek. Hirtelen mindnyájan odanézünk.

Szerintem a szokatlan optikai viszonyok áldozata. Élettelenül lezuhan a kínosan gondozott fűre. „Milyen régen nem láttam rigót!” – gondoltam. Megnyugtat, hogy mindnyájan odanézünk. Tehát a jelenséget nem csak én látom. Volt, amikor egy szakállas űrhajóst láttam andalogni szkafanderben, egy balettszerkós lánnyal.

– Tehát újból kérdezem: mióta ismeri M. Helgát? – rántana vissza a nyomi a mába. Kérdése hideg vizes lórúgás. Eljut a tudatomig, de dafke nem válaszolok. A nem éppen dicső státuszomba belefér. Talán a felbukkanó rigó látványának hatására apám szőlőjére gondolok. A tolmácsnő lassan, szótagolva megismétli anyanyelvemen is a kérdést. Modora vállveregető, hangja idegesít.

Apám szőlője 

Szüreti hétvégén érkeztünk. Nem volt tudatos. A szüretről megfeledkeztem. Már más dimenziókban éltem. Apám valami furcsa ködben, hátán teli puttonnyal közeledett a hegyoldalon. Tehát nem halt meg! Ahogy közeledik, látom: mégis öregedett. Karakteres bajsza teljesen megőszült. Ritka hajzatát nem látom, mert a zsíros vadászkalap fedi. Meglát, és a szemei beszélnek. Kottáztam a tekintetét. Élő szóval keveset kommunikálunk. „Látom, megint egy lerobbant autóval és egy agyonhasznált nővel érkeztél.” Kiszabadította magát a terhe alól. Hiába próbálkoztam, nem engedett segíteni. Valamit motyogott maga elé, amiből csak annyit értettem: „Ezért kár volt disszidálni!” Amióta elmentem, ez a kedvenc szavajárása. Keresztény lélek volt. A születésemet is megbocsátotta.

A vezeklés 

Jóvátehetetlen tetteim berobbannak valahonnan a sejtelmes ködből. Jolán mártírként, hatéves forma kisfiával átvonul képen. Mi lesz még itt? Ki rendezi ezt a tájképbe pingált giccset! Talán majd felvonulnak csínytevéseim, és én ellenállok a vezeklésnek. Apám meglátása szerint sorozatosan megfertőzöm, vagy megsebzem a környezetem, aztán valamerre lelécelek. Most már csak az hiányzik, hogy mindent a szememre hányjanak. A gyerekkori csínytevéseim, a becsúzlizott ablakokat, és mindent, ami kimeríti a tízparancsolatot. Ez felháborító! Nem öltem, nem raboltam, nem loptam… Hát jó, mondjuk azt néha megtettem. Talán nem kellett volna Karcsival megzenésítenünk a perselypénzt a templomból! Ezt biztos majd valahol felróják.

De hát nem volt mit tenni! Hajdanában, még a tanév elején az öregemék befizettek osztálykirándulásra, de a gyenge bizonyítványom miatt zsebpénzmegvonásban részesültem. „Egy vas nélkül nem mehetek el!” – ezt még egy valamire való Teremtő is beláthatja. Karcsinak könnyű. Ő félárva. Neki majd biztosan megbocsáttatik. De hát nem kérhetek a kirándulás alatt a tanároktól cigire is pénzt!

A doktor és a rigó 

– Legyen türelemmel – hallom a dokit. Pillanatok alatt visszakényszerülök a mába. A tolmácsnő tolakodóan megismétli anyanyelvemen a kérdést. A tápászkodó, szédelgő rigót bámulom a golyóálló üvegen túl. Hál’ Istennek él. Él, de fájdalmában összecsinálta magát.

A présház árnyai

Nincs kedvem ehhez. Nem válaszolok. Tudatilag visszavonszolom magam apám ködös szőlőjébe. Nekem már vezekelnem kell! Az embert már bűnhődni sem hagyják? Azért is apámmal fogok beszélgetni! Senki sem tilthatja meg. Apámmal és az „agyonhasznált” nőmmel akarok lenni. Helga ül az anyósülésen, több évvel fiatalabb korosztálynak készült cuccaiban. Bennem ő még él. Fenségesen pöfékel hosszú, vékony, elmaradhatatlan cigijeit. Apám szenvtelen arccal kezet nyújt. Szeretnék érezni valami rokoni kapcsolatot. De egyelőre késik. Valamely kanyarban lehet, hogy lemaradt. Ennyi figyelmet a felbukkanó kóbor finánc is kaphat tőle.

Helga árnya

Követem a présház dühöngőjébe. Rám mordul: 

– A szolgálatos menyasszonyodat invitáld már be! 

– Csak németül ért – szabadkoztam. Ha meglátja a minden kellékét kitálaló szerelését, majd lemegy hídba. Egyelőre három mázas cserépkupicába pálinkát tölt. Int, invitáljam be a nőt. Kiszólok. Bejön. De ez nem Helga! Szerelése hasonló. Ismerős, de nem Helga. Talán… Karin. Igen, egyszer ő is járt itt. De akkor még élt apám. Az emlékképek elbizonytalanítanak.

A nyomozás határai

A nyominger két nyelven rángatna vissza a napi valóságba.

– Legalább arra válaszoljon, mikor ismerte meg M. Helgát? 

– Úúgy… egy hónapja… – tétovázok. 

– Az nem lehet! – dühöng ez a derék Derrick. 

– Már több mint hat hete itt kezelik.

– Türelem – nyugtatgat a doki. – Ne feledje, hogy figyelmeztettem: a páciens valószínű, hogy nem kihallgatható.

Zuhanás az emlékek közé

Elkap a már hetek óta ismerős remegés, és már megszokásból sűrűn izzadok. Ólomfáradtság itatódik ereimben. Jó volna lefeküdni. A doki, a nehézsúlyú jó tündér talán mindent megelégelt, mert feláll. Lehet, hogy ez egy meta-vezényszó, mert mindnyájan felállunk. Derrick kielégítetlen képpel bámul utánam.

– De doktor úr, kábítószer- és gyilkossági ügyben nyomozok!.  Elvezetnek. Visszanézek az átlátszó üvegpanorámára. A rigó már nincs ott, de újra látom a szkafanderes űrhajóst és a táncosnőt. Ez utóbbi tütüben pukedlizik felém.

A germán éjszaka

Órákon át nyugtalanul vergődöm. Szeretnék a dolgok végére járni. Események és képek keringenek. Összerakhatatlan emlék-puzzle-k. Minden szétfolyik az időben. Pedig most magamat sem szándékozom becsapni. A nagy germán karácsonyi éjszakát idézem. A drogfutárt nem értük el, mert kifogyott a benzin. Így a közös vagyonunk illúziók martaléka. Egy vasunk sem maradt.

Óriás parkoló az autópálya mellett. Hideg éjszaka. Senki sem énekli a Stille Nacht-ot, de én mégis hallom. Nem bírtam az üres tankkal parkoló, ócska Opelben ülni. Végre látom Helgát kiszédelegni a török kamion kabinjából. Belül, felvillanó öngyújtó fényében a sofőr körvonalait vélem kirajzolódni. Kielégülten rágyújt. Helga nehézkesen támolyog, és az óriás Scania elejénél telibe öklendezi a Goodyeart. Érzi, hogy a háta mögött állok.

– Te rohadt strici! – öklendezi felém. Ez volt az utolsó kedves szava hozzám. Kipakolt az Opelből, majd visszatért a török kabinjába. Én kissé erőlködve, bioenergiáim igénybevételével, a benzinkút felé toltam a fagyosan nyikorgó kocsit, hogy teletankoljam…

Olvasd el ezt is: Megkésett rendszerváltók https://hiszemhalatom.hu/2025/10/14/11200/