Kis srác a zongora alatt

Végh Szilárd felemelkedése és Matild története

Végh Szilárd, mint még jó néhány hasonszőrű kortársa, hamar megértette a hirtelen berobbanó új idők szavát. Ambiciózus fiatalemberként ütközött a mindennapokkal, stabil pozíciók után tapogatva a zavarosan alakulgató társadalmi hierarchiákban. Mondhatni: fénysebességgel ismerte fel, hogy „mitől döglik a légy!” Szinte észrevétlen szivárgott fel faluról az erdélyi tartományi székhelynek kinevezett városba. A kezdetek kezdetén szakiskolában szorgalmasan tanulta a géplakatos mesterséget. (Akkoriban még volt ilyen is!) Egy új, államosított gyárban dolgozott – mellékesen a KISZ-titkárságot is vállalva –, amikor megismerte Matildot.

Matild vidéki lányként került a városba. Kicsit szép volt, talán egy kicsit csinos is, de nem a legszerencsésebb „káderlappal” dicsekedhetett. Édesanyja ugyanis még a háború előtt, valamilyen „méltóságos” úr kúriáján szobalányként szolgált. Történt, hogy a méltóságos család valamelyik férfi tagjának sikerült a zsenge szobacicust teherbe ejtenie. Természetesen a lányanyának azonnal mennie kellett. Némi végkielégítéssel, megvetésektől kísérve elhagyta a kúriát. Szűkebb pátriájába már nem tért vissza. Matildot az uraságéknál látott recept szerint nevelte. Ennek eredményeként Matild azóta is keresi önmagát. Férjhez ment Szilárdhoz, gyereket szült, és zavaros lelkét próbálgatta sínre tenni.

Közben Szilárd a gyári munkát abbahagyta. Levelezőn tanult tovább, és marxista–leninista szemináriumokat hallgatott. Frissen épült lakóházban kaptak lakást. Négyemeletes szocreál épület, egyforma egyenlakásokkal, kis erkéllyel. Alacsony belmagasság, de teljes komfort és eddig szokatlan kényelem. Az asszony ragaszkodott egy „jó alkalmi vételnek” titulált zongorához és a letűnt korok polgári jegyeit magukon viselő bútorokhoz. Hozta a Courths-Mahler- és Erdős Renée-műveiből álló állandó olvasmányait, amelyek békésen megfértek férje Lenin- és Marx-jegyzeteivel. A Bösendorfer egy nappalinak szánt szobát szinte teljes terjedelmében uralt. Szilárd már csak azért sem szeretett otthon lenni, mert a csicsás bútorok, csipkék és nippecskék kerülgetése nehezére esett. De a családi békesség érdekében úgymond összeszorította fogait.

Matildot nem zavarta férje karrierista hevülete, de amikor tudomására jutott, hogy Szilárd román társaságban előszeretettel Vigu Constatinként mutatkozik be, dühösen tiltakozott.
– Ilyen ocsmányságot nem tehetsz! – fakadt ki. – Ez olyan, mintha álruhában járnál.

Szilárd Constantinként sem vitatkozott. Amint társadalmi státusa egyre feljebb ívelt a változó közigazgatási szférákban, titokban személyi iratait hivatalosan is átíratta. Ezáltal egy élettérben kettős életet kényszerült élni. Élte románul a társadalmi életét, majd hazatérve lakása ajtaján szembesült a VÉGH SZILÁRD feliratú névtáblával, amely mögött Matilddal afféle torz feudalizmusra emlékeztető burleszket élt meg.

A kis Leó születése és gyerekkora

„Virágzott a tér / Amikor én még kis srác voltam / Szűk utcák oldalán / Bérházak udvarán…”

Mire a kis Végh (Vigu) utód a világra jött, az alakuló családocska meglehetős jólétet tudhatott magának. A fiúcskát Véghné édesanyjának szülőfalujában, a római katolikus templomban – titokban – Leopold-Sándor névre keresztelték. A Courths-Mahler-es színezetű Leopold keresztnévhez természetesen Matild ragaszkodott, a Sándort – apósa keresztnevét – amolyan halk káromkodásként diktálta be. Szilárd (Constantin) az Alexandrunak jobban örült volna, de titokban bízott a múló időben, amely szerinte a későbbiekben mindent megold.

A világ, amelybe a kis Leó beleszületett, tök egyszerű lehetett volna. Egyszerűségben ki lehetett volna cselezni a proletárdiktatúra buktatóit. Észrevétlenül belenőtt a felülről irányított televíziózás hőskorába. Helyhiányában a tévékészüléket, hosszas huzavonákat követően, Matild „sérthetetlen szentélyére”, a zongorára helyezték. Különben a zongorán e lakásban még senki sem pötyögtetett egy akkordot sem.
„Majd a Leó…”

Leó még csak oviba járt, amikor hetente több napon át tanárok és oktatók tisztelték meg a lakást. Leó zongorázni tanult. Írni-olvasni még nem tudott, de már francia- és némettanár nyüstölte „játékos, korszerűnek” kikiáltott módszerekkel a kis agyacskáját. Mire iskolakötelessé érett, írt és olvasott, ismerte a hangjegyeket, valamint magyar és román beszédét két frissen tanult nyugati nyelvvel mixelte. A lakótömb töretlen örömére naponta egy-két órát gyakorolt a zongorán. A skálázásokat és a nehezebb ujjgyakorlatokat követően könnyebb darabokat is játszott. A Sorrentói emlék dallamainál a szomszédok megkönnyebbültek. A gyakorlásnak aznap vége…

Kettős identitás és a zene felfedezése

„Kicsit féltem én / Amikor én még kis srác voltam / Elvisznek engemet / Rossz arcú emberek…”

Leó nem mindig értette a közvetlen környezetét. A családban apja magyarul beszélt, de akármilyen alkalommal, ha kettesben maradtak, csakis románul szólt hozzá. Ha Matild színre lépett, a folyamatban lévő kommunikáció nyelve minden átvezetés nélkül magyarul folytatódott. Vigu esténként Szilárddá vedlett, tévézett, vagy Gorkijt és Zolát olvasott. Matild Erdős Renée-hez és Courths-Mahlerhez menekült. Leó ilyenkor bosszantásukra Schubert-darabokat klimpírozott.

Bosszantotta, hogy nem állhat állandó kapcsolatban a külvilággal. Eleinte még lemehetett a játszótérre a többi gyerekhez. Akár barátai is lehettek volna. Egy idő után azonban a különórák és a szülők rajongása minden idejét felemésztették. Botond nevű, egyidős barátjával már az iskolakezdés óta titokban találkozgatott. Ők a közeli kertvárosi negyedben éltek. A kocka alakú családi ház pincéjében Botond és két bátyja „stúdiót” alakított ki, ahol külföldi zenét hallgattak, és azok mintájára megpróbáltak együttessé formálódni. Leó ezt a zenélést nem érezte nyűgös tehernek. Ezt imádta! A karácsonyra kapott, irigyelt villanyvonatot cserélte egy kopott, de jó akusztikájú gitárra.

– A faterod biztosan tudna Colát szerezni – mondta egy napon Áron, Botond nagyobbik bátyja.
– A meg micsoda? – Leó ekkor hallott erről először.
– Egy betiltott amerikai ital. Állítólag állati jó érzést vált ki az emberből. A papád biztos hozzáférhet, mert csak a városi pártbüfében árulják. A nagy woodstocki fesztiválon mind ezt isszák.

Leó felfedezett otthon a hűtőben apja által sebtében hazacipelt, Pepsi Cola feliratú karcsú üvegeket. Titokban megkóstolt egyet. Szokatlan íze volt. Nem találta különösnek. Várta a hatást. Az elmaradt…

A pofonok nem. Azok jöttek. Jöttek az elhanyagolt tanórákért, az elcsent italért, nemkülönben a gitárra cserélt drága villanyvonatért. A nyolcéves Leó értetlenül szédelgett a megzavart kis életében.

A zongora alatti menedék

„Nekem nem volt szabad / Amikor én még kis srác voltam / Őszintén hazudni / Könnyezve nevetni…”

Leónak volt némi sejtése afelől, hogy a világ szól valamiről, és halad valamerre. Túlterhelten kitekintett a fejecskéjéből, és úgy érezte, hogy ebből jobb lenne kimaradni. Akárcsak az őt körülvevő felnőttek világa, ő is semmit, vagy nagyon keveset tudott a háborúkról, a tiltakozó lázadozásokról…

Egy napon mindent megelégelt. Vette a kopott gitárt, kedvenc oroszlánmintás párnáját és az új csehszlovák táskarádióját, és behurcolkodott a zongora alá. Senki sem tudta kicsalogatni. Apja, mint a legtöbb gyorstalpalt intellektuel, annyira elhízott, hogy még lehajolni sem volt képes. Anyja nap mint nap siránkozva, könyörögve hívta. A kis Leó megmakacsolta magát. Csak pengette a gitárját, vagy rádióján zenét hallgatott. Nem volt mit tenni. Matild ezek után beadta az ennivalót és a mosott fehérneműt a zongora alá. A szülők kétségbeesetten hallgatták a Bösendorfer alól kiszivárgó hangokat. Leó táncdalfesztivált hallgatott.
– Még szerencse, hogy nyári szünet van – mondta Matild. – Ez képes lesz az iskolát is abbahagyni.
– Nem oda Buda! – kiáltotta Szilárd, és közben hirtelen arra gondolt, hogy ezt hogyan fordítaná le románra. – Már eladtam a zongorát és ezeket a tetves, ócska bútorokat. Hétfőn jönnek, és elviszik.

Hirtelen a nagy hangláda alatt is csend lett. Matild felzokogott. E pillanatban a világ legszerencsétlenebb asszonyának érezte magát. Leó vad refrénbe kezdett. Cérnavékony gyerekhangon énekelt és kísérte magát:
„Akkor még bámultam a felnőtteket / Azt hittem jó lesz majd / Ha egyszer én is nagy leszek…”

(Táncdalfesztivál 1968 – Szörényi–Bródy: Amikor én még kis srác voltam)

Olvasd el ezt is: Bringatörténet: https://hiszemhalatom.hu/2025/09/12/bringatortenet/

Olvasd el ezt is: Rapsicok és szarvak https://hiszemhalatom.hu/2025/08/28/rapsicok-es-szarvak/