Bringatörténet

Gyerekkor bringával az ötvenes években

Azt biztosan tudom, hogy még nem voltam hatéves, amikor megtanultam bringázni. A környezet még egyáltalán nem számított szennyezettnek. Miért? Egyszerűen azért, mert az ötvenes években, így a háború után, motoros járművek alig lézengtek. Voltak vállalatvezetők, akiket parádés kocsisok deres paripáikkal fuvaroztak egyik pártgyűlésről a másikra. Másokat állandó javítás alatt álló, háború előtti, vagy szerencsés esetben „zsír új” szovjet oldalkocsis motorkerékpáron szállítottak. A tablettel és csodatelefonokkal zsonglőrködő mai fiatalok számára szinte képtelenség lehet, hogy annak idején a pártiumi városkában az összes létező taxi rendszámát könnyedén fejben tarthattad. A „drosztokon” – nem retró-nosztalgiázástól indíttatva – egy- és kétlovas fiákerek várták a sietős polgárokat. Nagy dolognak tűnt, ha egy család legalább egy kerékpárral villoghatott.

Az első kerekezés élményei

Apám valahonnan beszerzett magának egy világháborús Csepel katonai kerékpárt. Számára ez jelentette a csúcstechnológiát. Anyám egy vadi új, NDK-s MIFA – hátsó kerekénél színes szoknyavédő-hálóval ellátott – női kerékpárral késztette irigykedésre a környezetünket. Tehát, egy képzeletbeli magaslatról is látható, hogy bringákat fetisizáló családból származom. Aztán jöttem én. Nővérem szovjet gyártmányú női kerékpárján tanultam a kerekezést. Hetedik születésnapomon feltörték a több éve őrzött cserép malacperselyem. Az egész család egy hosszú estén át aprópénzt számolt.

A kerékpár mint vágy tárgya

A kerékpározásnak volt egy filozófiája. Akár életmód is lehetett volna. És az is volt! Az „ősök” és „az öregek tanácsa” a fejem felett tanakodtak, hogy nekem, a meggyilkolt cserép malac tartalmát kiegészítendő, „feles” vagy „háromnegyedes” kerékpárt vásároljanak. Végül apám „ezermester” barátjának tanácsára úgy döntöttek – mivel rohamosan növekszem – egy hazai gyártmányú, felnőtt női kerékpár tulajává tesznek.

Így váltam a kortársaim irigykedésétől kísérve bringatulajdonossá. Apámmal, olykor anyámmal is, bekarikáztuk a környéket, sőt idővel távolibb vidéket is. Éreztem, közvetlen pajtásaim ezért úgy megutáltak, mint a büdös szart.

A Diamant félverseny-csoda a kirakatban

Aztán telt az idő, a nyolcadikat végeztem. Nem tudtam örülni a nyári szünetnek, pedig sikeres középiskolai felvételit tudhattam magam mögött. Viszont delejezve, vágyakozva csöpögtettem a nyálam, és mint valami szentélyhez, nap mint nap elzarándokoltam a város műszaki boltjának kirakata elé. Ugyanis itt állították ki – egy azon korszak kétkerekű csodájában megtestesített csúcstechnológiát. Egy NDK-s félverseny-kerékpárt, csillogó sebváltókkal és téglaszínű külső gumikkal, atomkorszakot sejtető, dizájnos lámpákkal. Napjában többször is arra mentem, hogy vallásos áhítattal megbámuljam. Csak látni akartam. Az ára számomra – mint nyolc elemit végzett és a gímibe frissen felvételizett, szüleitől kapott zsebpénzből tengődő szegény ördögnek – elérhetetlennek tűnt. Viszont úgy éreztem, e nélkül nem érdemes élni.

Apámnak egy idő után feltűnt, hogy valamiért lógatom az orrom. Amikor ennek okát kibogozta, felháborodottan kitört:
– Számold meg, hány barátod és osztálytársad rendelkezik kerékpárral!

Igaza volt, de ez engem nem érdekelt. Engem a fényes kirakatban villogó, NDK-s Diamant félverseny-csoda ejtett ámulatba. Mindenképp meg akartam szerezni.

Nyári munka a kőbányában a bringa áráért

Megtudtam, hogy a városunktól több mint húsz kilométer távolságnyira levő kőbányában egy hónap alatt jócskán megkereshetném az árát. Magas, lakli kamaszként idősebbnek hazudva magam idénymunkára jelentkeztem. Felvettek. Annyit megjegyzett az illető háeres (behelyettesítendő napjaink fogalomtárába):
– Nem kimondottan kőbányász típusnak mutatkozol!

A robbanások és a bányászélet nehézségei

Hétfőn, egy békebeli családi vasutas vekkeróra segítségével fél négykor kapartam össze magam. Aztán hűtlenül, őt elárulva régi bringámra ültem. A Berettyó folyása mellett karikáztam. Nem is tévedhettem el, hosszas tekerést követően elértem célom. A munkavezető, negyvenes, mokány alkatú, izmos ember felmért. Kitöltötte – a helyesírási szabályokat mellőzve – adataimmal a nyilvántartását, aztán, miután érthetetlenül mormogva átadott egy ütésálló bányászsapkát, mintha csak magában beszélne, ennyit sajtolt ki a fogai közül:
– Úgy két napig lehet, hogy kibírod.

Ezt a megállapítását csak a fizikumomat mustrálva tippelte. Arról nem beszélve, hogy a több mint húsz kilométeres ide vezető bringaút elkerülte a figyelmét.

Hihetetlen, de a munkám avval kezdődött, hogy el kellett távolodnom és fedezéket kellett keresnem. Ebben készségesen egy Gavril nevezetű harmincas helybéli segített. A sziklafalat kispékelték dinamittal, és mindenki a robbanásra várt. Gavril tudta, hol van a megfelelő fedezék, és ott lapultunk.
– Mivel voltál büntetve? – kérdezte.

Bambán és értetlenül meresztettem a szemem.
– Na, ki vele! Itt nincsenek titkok. Itt mindenki sáros, az öreg Mircsát és a fiát kivéve. Ők csak pénzéhesek.
– Én is pénzéhes vagyok! – vágtam oda cinikusan.

De Gavrilt nem lehetett könnyen lerázni. Tovább próbált puhítani. Elmesélte a saját sztoriját. Csapdákat állított a vadaknak, amiért másfél évet kapott. Véletlenül elszóltam magam, hogy a sógorom menő vadász, és három márkás fegyvere is van – az egyik egy méregdrága Holland–Holland. Végképp transzba jött. A hegyek teli vannak muflonokkal, zergékkel. Ha elhozom a sógor egyik fegyverét, akkor legalább két muflontetemet kapok, és megkaphatom a nővérét is, aki nyaranta a tengerparton dolgozott, de az idén szezonnyitáskor valamiért nem hívták. Frissen elemit végzett, extra szűz ifjúként tényleg fogalmam sem volt, mit kezdhetnék Gavril tengerpartot megjárt nővérével. A szemem előtt csak a csodabringa csillogott.

Sípszóra robbantottak. Az erdőkben és a hegyek közt visszhangzó dörej tényleg borzasztóan rémisztő volt. A föld megmozdult, és a Berettyó mintha folyásában egy pillanatra megtorpant volna. A növényekben egy pillanatra megtorpant a fotoszintézis…

Szintén sípszóra kecmeregtünk elő. A völgy, mint felnagyított hangyaboly, megelevenedett a bányászoktól. Először az apróbb kődarabokat hordtuk ki kupacokba. A nagyját vasnyelű, többkilós pöröllyel aprítottuk. Délre már nem éreztem a derekam. A másfél órás ebédszünetben bekaptam az anyám csomagolta szendvicsemet, majd hanyatt vetettem magam az árnyékban. Volt, aki tüzet rakott, és többen faragott nyárson szalonnát sütöttek. A sült szalonna illatával az orromban aludtam el, de eldöntöttem: másnap én is szalonnát hozok. Akár pikniknek is tekinthetem ezt a bányászkodást.

Ebédszünet végeztével Gavril rázott fel. Még este hatig robotoltunk. Úgy ültem kerékpárra, mint aki kardot nyelt, mivel mindenem fájt, és nem emlékszem, hogyan értem haza.

– Nem adhatom fel! – gondoltam. Kell az a fránya kerékpár, és nem lehet igaza a munkavezetőnek. Másnapra becsomagoltattam a fejét csóváló anyámmal a szalonnát.

Még nehezebben telt az idő. Órája senkinek sem volt, csak a munkavezetőnek. Én rögtönöztem a folyóparti homokba egy napórát, de nem hiszem, hogy pontos volt. Gavril a puskáért macerált. Nem akarta megérteni, hogy a sógorom jószántából nem adja ide, és én ellopni sem tudnám.
– Pedig milyen gyönyörű zergék vannak a hegyekben!
– Akkor felőlem végelgyengülésben pusztulnak majd el.

Ebédszünetkor nem volt türelmem szalonnát sütni. Megettem nyersen, csak pihenhessek minél többet. Csak hálni járt belém a lélek. Amolyan modern Jean Valjeannak éreztem magam. Csak én nem loptam kenyeret. Sőt, már enni sem volt erőm.

Fáradtság, kísértések és apai tiltás

Szombat volt, a hét utolsó munkanapja. A legnehezebb. A robbantómester felügyelete alatt befúrtunk a sziklafalba. Hétfőn majd ide helyezik a dinamit-rudacskákat. Egy órával hamarabb végeztünk. Eljött Gavril tengert látott nővére. Amolyan tenyeres-talpas, hibrid parasztlány, ízléstelen városi cuccokban. Később rájöttem, a feladata az én szüzességem elleni támadás lett volna. Hiába hívtak a falusi bálba, nem álltam kötélnek.

Enni sem kellett. Vasárnap este felköltöttek „ebédelni”. Ettem valamit, majd visszafeküdtem. Hétfőn délfelé ébredtem. A vasutas órát eltüntették. Mire apám hazatért, elkeseredetten próbáltam javítani a bringámat.
– Tiszta őrült vagy! – mondotta ki a verdiktet. – Többet nem mész! Elégedj meg a jelenlegi bicajoddal! Amilyen hülye vagy, beledöglesz.

Tudtam, apámmal felesleges vitatkozni…

Olvasd el ezt is: Rapsicok és szarvak https://hiszemhalatom.hu/2025/08/28/rapsicok-es-szarvak/

---