Hiszem, ha látom

A falak leomlottak, de Stefan számára nem érkezett el a szabadság: árnyak, árulások és csalódások kísérik útján, miközben múlt és jelen között keresi a választ – ki volt Hannelore?

Stuttgarti találkozás

Stefan végre Stuttgartban találkozhatott Kurt bácsival. Peterrel érkezett, egy ausztriai táborban megismert sorstársával, de sajnos, rövidesen meggyőződhetett róla, hogy az elhízott, köpcös, állandóan izzadó nagybácsi sem úgy éli napjait, mint az otthoniak ábrándképeiben. Visszafogott volt és mereven távolságtartó. Eddigi képzeletében mennyei fényben tündöklő szeretett rokon feszélyezetten idegenként fogadta.

Eddig csak színes (nem ORWO), fotókon látott unokahúgai idegenül rácsodálkoztak. „- Nekünk megvan a magunk küzdelmes élete. Itt sem kolbászból van a kerítés…”- hebegte szabadkozva a bácsi. Semmi lelkifurdalást nem láttatott, az egykori disszidálásával okozott otthoni bonyodalmakért.Végül, kivitte őket a nyaralóövezetbe, felajánlva, hogy szállás és étkezés fejében tegyék rendbe a hétvégi házát.  

Stefan és a valóság

A hosszú ideje elhanyagolt telek és épület rendbehozatala kemény munkának ígérkezett. Stefan nem volt efféle munkához szokva, de igyekezett helytállni. Amikor két nap múlva Kurt bácsi hideg élelmiszercsomagokkal megjelent,- a látott eredményektől titkoltan elégedetten,- drágulásról és nehezedő gazdasági helyzetről panaszkodott szemléltetve az itteni és a keletnémet viszonyokat. „Ez a kaja, amit lehoztam nektek, úgymond egy vagyonba kerül. Hiszen ti is láthattátok az árakat.

Na de mégis van fedél a fejetek felett…” Stefan, néhány nap alatt szembesült a szigorú valósággal. Senkire sem számíthat és bolyonghat magának a nagyvilágban, egy „oszti”-bélyeggel a homlokán. Ilyesmiken mélázott, már Frankfurtban, keringve egy villamos vezetőfülkéjében, gondolatban megidézve az egykori túlérett, örökifjú barátnőjét, Hildét, akinek, annak idején, a tapasztalatokon alapuló véleményét sehogy sem akarta befogadni.

A nálánál húsz évvel idősebb nő,-aki még az ő gyerekkorában sikeres műkorcsolyázóként vált ismerté- többször is kiruccanhatott a „rohadt kapitalizmusba”. Így, több mint ötvenévesen,- de még mindig fitten és higgadt bölcsességgel -jellemezte az irigyelt Nyugatot.

A szabadság

„ Az ottani szabadság nagyon is viszonylagos!”- mondogatta a hölgy, látva főleg az ifjúság bálványozó lelkesedéséét, valamint Stefan bánatát, hogy az utolsó pillanatban kihagyták az Olaszországba utazó főiskolai jégkorong csapat keretből. „ Te még nem vagy benne biztos, de ŐK – mutatott cinikus mosollyal felfelé – és ÉN tudjuk, hogy falcolnál. Viszont ott szembesülhetnél a hihetetlennel, hogy a pár évtizednyi kettészakítottság, miként volt képes egy népen belül, két egymással szemben álló, egymásra vicsorgó tábort kitenyészteni”. 

Eleinte, újdonsült, nyugati ismerősei és kollégái,- alighanem letesztelve az aktuális napi média szavahihetőségét.- érdeklődtek az előélete felől. Majd egy néhány hónap múlva az EGYESÜLÉST követően gyakran hallhatta az egyhangú összegzést; „Annak keserű levét, hogy mind idejöttök, azt velünk itatják meg. – Ez a Kohl sem tudja, mire vállalkozik? Nyakunkba venni egy ekkora csődtömeget…”

A Nyugat

Stefan, még naplemente előtt megállapította, hogy hosszabb távolléte után, ez a keserűen mámorító visszatérés, jóval szűkebbnek és szürkébbnek tükrözi az itt hagyott néhai életterét. Sajnos, nem érezte németebbnek magát, mint azelőtt. Pedig két éve még abban reménykedett, hogy egy szovjetmentes világban szabadon lehet szabad polgár és őszintén német.

Amiről éveken át álmodni sem mert,- a brandenburgi kapun, – NYUGAT felől gyalog bandukolhatott az Unter der Linden irányába. Az addigi emlékezetében,- ha szerényebben is, de csillogónak látott keletre eső dolgok bizarr mód színehagyottakká váltak. Nem voltak határőrök és szovjet katonák. A beidegződések,- most már alaptalanul, – de feltörtek benne. Bár semmitől sem kell félnie, de úgy látszik a hely szelleme mégis lidérces sűrű, légnemű masszaként nyomassza. Több hónapja tervezte a rövid időre korlátozott visszatérését. E tervének végrehajtását, anyja hirtelen halálhíre ösztönözte. Délelőtt, Frankfurtból érkezett a Berlin-Tehelre.

Azóta, valami szürke kábulatban a város nyugati oldalán csavarogta át az időt. Valami folyton-folyvást visszatartotta és idegenkedett hazatérni. Azon rágódott, hogy ifjúsága legszebb éveit itt élte, ennek a szétcibált városnak keleti oldalán, együtt az egyenruhás szovjetekkel- tulajdonképpen egy légtérben a nyugat-berliniekkel, anélkül, hogy akkoriban oda látogathatott volna. Mintha legalább tíz éve nem járt volna erre! Két éve, fifikás földrajzi kerülővel távozott.

Karma

Ez lehet, hogy egy családi karma, mivel hatvannyolcban, még gyereknek számított, amikor édesanyja öccse, Kurt bácsi, aki a prágai tavasz idején jó időben, jó helyen nyaralt, a kedvező széljárást kihasználva, és kicselezve a „republikflucht”-ként ismert szigorú törvényt, Csehszlovákiából nyugatra disszidált. Anyja öccsének e lépése hosszú időkre „rendszerezte” az egész keleten ragadt család káderlapjait. De aztán úgy tűnt: a dolgok idővel a helyükre kerültek: mintha a Nagy Testvér elfeledte volna a kapitális bűnöket.

Most, vegyes, felkavart érzelmekkel ezen nemrég elmúlt világ színhelye felé baktat. Útját, a múltrendszer levadászott, egyperces disszidenseinek emlékkeresztjei kísértik.

Újrakezdés

Ugyanúgy, remeg teljes mivoltában, mint nyolcvankilenc szeptemberében, a tétova magyar határőrök lőtávolságán belül az otthonról hozott tűzparancs (schussbefehl) szindrómával kódolva. Kiszáradt a szája és fékezhetetlen a szomjúsága, mint annak idején a soproni „piknik” alatt.  Gondolataiban hiába próbálná megsemmisíteni Brigitte emlékét, amelyeket hosszú hónapokon át alvó üzemmódba helyezett. Ezek már betegesen, megállíthatatlanul elszédítik és letaglózzák. A szép emlékeket lerombolják a lány általa vélt aljasságainak következményei.

Akkoriban valósággal fejbe vágta a gyanú, hogy párja stázi körökben ingázik. Végül minden kézenfekvőnek tűnt. Valószínű, hogy Brigitte jóvoltából, a csontváznak, egy korhadt szekrény fiából elő kellett kerülnie, a már tíz éve halott apjának kamaszkori háborús múltjának képében, aki negyvenötben, – tizenhat évesen besorozva- „a felszabadító szovjetekre lövöldözött”. Ez állt a korszak pontos jelentéseiben. Pedig apja, a háború után tisztázta magát. Amit tett azt parancsra tette.

„Mindenki egyenlő, de vannak egyenlőbbek”

Gimnáziumba tovább nem mehetett, de szakmát tanult és bizonyára egész életén át figyelték. Végül, amikor a Kurt bácsi ügyét is előkaparták, számára a főiskola is ajtót mutatott. Közvetlen környezete egybehangzóan figyelmeztette az általuk nimfomániásnak tartott Brigitte fondorlataira. Ennyi fájdalmat eddigi élete során még senki sem okozott neki. Rádöbbent: a család megfigyelés alatt állt és a fő informátor minden valószínűség szerint, az ő akkori párja. Pedig egy ideig akár boldognak is érezhette magát a keleti „orwelli farm-táborban”, ahol, a rosszat is meglehetett szokni, mint tudjuk: „mindenki egyenlő, de vannak egyenlőbbek”. Úgy látszik, Brigittenek sikerült az „egyenlőbbek” térfelén megkapaszkodni.

A fiú, kényszerűen búcsúzva a főiskolától, szükségből egy olyan munkahelyre vágyott, ahol csak maga van, és ha úgy volna kedve, kikapcsolhatja az otromba külvilágot és sebeit nyalogathatja. „Egy lúzer vagy Stefan!”- visszhangzottak barátnője búcsúsorai, amelyet agya Brigitte hangszínével szinkronizált.

Végnapok

A sorozatos zaklatásokat, a lány körükben való felbukkanásával egyidősben lehetett érzékelni. A családjában erre mindenki felfigyelt csak ő nem. „Véletlen egybeesések…” –hajtogatta. Hiszen büszke volt a csinos barátnőjére, aki avval is kecsegtette, hogy idővel gyereket,-sőt gyerekeket is szeretne tőle. Csak később eszmélt, hogy szorgos főiskolás és sportoló mivolta a végnapjait éli. 

Brigitte, annak ellenére, – hogy haladó szellemisége egészen mást tükrözött,- nem volt főiskolás. Sőt, egyesek szerint még le sem érettségizett. Egy akkoriban népszerű textilgyár női termékeit mutatta be fotókon, illetve szocreál divatbemutatókon. A feledhetetlen berlini estéken, a lány révén csöppent az úgynevezett underground „kulturális csoportosulásokba. ”Vajon Brigitte ezeket felső utasításra cselekedhette?”

A karhatalom által megtűrt protestáns egyház biztosította a helyet a kezdetben hevenyészett punk koncertek számára és a cenzúrázatlan,- később nyugatra kijuttatott- dokumentumfilmek vetítésekhez. A lány előszeretettel, büszkén mutatta be Stefánt, mint főiskolás és jégkorongozó párját, aki még akkor is lejárogatott ide, amikor már egyedül maradt. Itt hasonlóan gondolkodó emberekre talált. Csak Brigitte illant el, valahová az ismeretlenbe. 

Ha valami rágta is a lelkét, a régóta ismert, anyáskodó Hildéhez menekült, – aki soha senkivel sem akart tartós kapcsolatot – és már a kezdetekkor üveggömb nélküli jósnőként, szintén kinyilvánította nemtetszését Brigitte-t illetően.  Ezen alkalmakkor, Stefan együttlét előtt szorgalmasan végig lapozta a néhai műkorcsolya-bajnoknő fotóit, aki az aktusokat követően, fanyar cinizmussal jegyezte meg, hogy a fiú tulajdonképpen a fiatalkori énjét képzeli a jelenbe, csak ne kelljen az ex- hűtlen szerelmiére gondolnia.

Végül, hosszasabb latolgatást követően villamosvezetői tanfolyamra jelentkezett. Ma sem érti miért? Talán mert, ott nem káderezték le? Hiszen e kötött pályán a Nagy Tesónak a szeme előtt keringett, benne élve a forgatagban és nyugodtan, cenzúrázatlanul elmélkedhetett magában. A Fridrichstrassen, a FAL (Berliner Mauer) előtt elkanyarodó sínpályát követve. A határátkelőnél arra gondolt, hogy csak a tiltott nyugati tévéműsorokban látta az átjáró túlsó felét, például a „Chek point Charlie”-t. Ott amerikai katonák posztoltak. 

Brigitte és a búcsúlevél

Brigitte egyik napról a másikra eltűnt. Csak az az ominózus búcsúlevél maradt utána.

A „soproni piknik”-et követően az ausztriai menekülttáborok zsúfolásig megteltek. Ennek hatására a keletnémetek ügyeit gyorsabb sebességfokozatban intézték. Aztán fél-hivatalosan, a többi kelet európai menekült sóvárgó szemeinek láttára, anyagilag valamelyest támogatottan szélnek eresztették őket.
Stefan nem akart Stuttgartban, Kurt bácsival egy szférában maradni. Az ausztriai táborban megismert Peter ösztönzésére próbált Frankfurtban megkapaszkodni. Peter szerint, Frankfurt Európa szíve. „Egy jó megfigyelő még a lüktető dobogását is hallja! „- állította.

„Miért nem volt jó magának odahaza?” – Berlin árnyoldalai

Stefannak nem lett volna muszáj rögtön munkát keresnie, hiszen némi támogatást az önkormányzatok is nyújthattak. Ezzel a bónusszal több földije is élt (meg visszaélt).  Megkísérelte feltérképezni a lehetőségeit. Arra is gondolt, hogy talán a főiskolát itt folytathatná.

Csakhogy rá kellett ébrednie, hogy otthonról hozott tervei nem vészelték át a szállítást. Itt minden átértékelődik. Befolyásosnak tartott emberekkel próbált tárgyalni, akik mintha nem ebben a világban élnének. „- Miért nem volt jó magának odahaza? – Ott van, mindent leírtam az önéletrajzomban!”

Az illető, beszélgetés közben, cinikusan a több oldalas iratcsomót gyűrögette. „-Ez önéletrajz? Nincs az a háeres, aki ezt végig nyálazná! Hallott már az amerikai c.v. szabványról?” 

Rövidesen mindenből kiábrándult. A számára eddig ismeretlen fogyasztói társadalom mindennapi bizonyítási kényszere valahogy lebénította. Megvilágosodott: itt sohasem lesz a „bennszülöttekkel” egyenrangú állampolgár. Beszédstílusa is „elárulta” és szembesítette az előítéletekkel.

Amióta elhagyta Kelet-Berlint, anyja fokozatosan épült le. Az egyesülést követően, most már zavartalanul, heti rendszerességgel beszélgethettek telefonon. Az állandó téma: a nagy viszontlátás időpontja, amely sehogy sem akart összeállni. A fiú nem akarta beismerni, hogy még mindig Brigitte emléke sajog benne.

A gyász

A gyászszertartás előtt két nappal érkezett.  Átlépve a kitárt brandenburgi kapun, az emlékeiben konzervált „otthon ”életérzés, amely után tudat alatt is sóvárgott, érezhetően megsemmisült. A rokonok és az ismerősök viselkedésükben és megjelenésükben megváltoztak. Mintha a szokásostól idegenül sután „felgyorsultak” volna. Ez történne akkor is, ha a tavak halállományát gyors folyókba kényszerítenéd.

Élni kívánt a közelmúltban adódott törvényes lehetőséggel. Betekinthet a Stázi adatbázisába, ami nem volt olyan egyszerű művelet, mint amilyennek hangoztatták. De arra jó volt, hogy rájöjjön: sokkal többen jelentettek, mint azt eddig elképzelte. Ami még lesulykolta, hogy egy-két fedőnév mögött, távoli és közeli családtagokat gyanított.

Hannelore

Egy Hannelore fedőnév mögött Brigitte-t sejtette. Vajon tényleg Brigitte lenne Hannelore? Valahogy kételkedni kezdett. Agyát egyfolytában a jelentések zaklatták. Jó volna, ha tényleg ő lenne. Talán tolerálhatóbb emlékeket hordozhatna. Valami nem állt össze! Az események időrendisége több helyen hibádzott. Voltak események amelyekről Brigitte nem tudhatott. A gyászszertartás is kiábrándította.

Az időpontot közölték a napilapok gyászhirdetései. Megjelentek a nem kívánt egyének is, rokonok és a jelentések ismeretében kétarcú ismerősök személyében. Kurt bácsi is, szűk családjával eljátszotta a gondoskodó bűnbánó szerepét.” Az élet túl rövid, hogy haragudjunk egymásra”- hebegte a nagybácsi nyálasan. „ Az emberek gyakran félreértenek dolgokat”… Amikor a jelenlevők közt felfedezte a szolidan öltözött, megtört Hildét, kezében egy szál virággal, végképp megvilágosodott… Olyannak tűnt, mint egy vezeklő Hannelore…