Így kezdtem a nulláról…

Víz, egy könyv és egy döntés. Péter élete a Blaha aluljáróban indult újra. Ma azoknak nyújt kezet, akik ott vannak, ahol ő volt: a padlón 

Fotó: K.E.

Mi maradt a múltadból? 

Volt még egy ezresem, de semmit sem ért… Emlékszem a napra, amikor hajléktalan lettem. Soha nem felejtem az első éjszakát, az utána következő időszakot. Erősködtem eleinte, mesélni próbáltam, hogy én nemrég még nem voltam hajléktalan. Hamar rájöttem, ugyanolyan vagyok, mint akikkel sorban állok a szálláson egy tányér ételért.

Mi volt az a pillanat, amikor eldöntötted, hogy változtatsz?
Egy vasárnap reggel, 2017-ben. A Blaha aluljáróban ébredtem egy szakadt kabátban, bokáig vízben. Volt nálam egy könyv – Rejtő Jenő –, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy nevetek. Körülöttem senki nem nevetett. Akkor leesett, hogy én még mindig tudok örülni valaminek. Aznap jó kedvem volt, elmentem a Dankó utcába egy forró teáért, és megkérdeztem, tudok-e segíteni. Nem pénzért. Csak úgy. Azóta nem hagytam abba.

Mi volt a legnehezebb az indulásban?
Az, hogy senki nem hitt bennem. A család már lemondott rólam, a barátaim elfogytak.. A nullából indulva először önmagadban kell hinned. Amikor minden nap megkérdőjelezed, hogy ember vagy-e még. Az a legdurvább.

Most mi visz előre?
Az, amikor valaki szemében látom a reményt, vagy először mosakszik meg két hét után, és azt mondja: „újra akarom kezdeni!” Ételt osztok, takarítok, beszélgetek emberekkel. Néha csak meghallgatom őket, de talán többet tudok adni, mint az, aki sose élte át a nincstelenséget. Ezek az apróságok nekem napi győzelmek. 

Miért maradtál a nyolcadik kerületben?
Itt veszítettem el önmagam, és itt találtam meg újra. Itt tudom, hová kell menni, kihez kell szólni, és azt is, kit ne hagyj egyedül. Engem is itt vettek észre és nyújtottak segítő kezet. Először munkát kaptam, majd ideiglenes szállást, amíg felálltam. Most én nézek másokat. 

Mit mondanál annak, aki most az aluljáróban ül és feladná?
Amíg vágysz valamire, még vissza lehet jönni. Én vagyok rá a példa. 

K.E.